2007.10.07.
19:39

Írta: Balog_D

Kedves halott egereim

Megjelent: GT Times, 2007. Február

Mindig vágyódsz, és tudod, hogy soha nem elég. Soha nem lehet elég. Soha nem lehet eléggé szeretni és szeretve lenni, birtokolni és önként birokba adni magad, uralkodni és hagyni, hogy téged uraljanak. Feltétlen szeretni, imádni, rajongani, odaadóan, vakon, forrón, ellentmondást nem tűrve. Beléje hatolni és feloldódni benne, eggyé válni, meghalni egy kicsikét és örökké így maradni. Menedékre lelni, ahová mindig visszatérhetsz, ám legszívesebben el sem mész. Szeretni, ha belepusztulsz is, ha elvérzel is közben. Erőt meríteni belőle, arra vágyni, hogy olyan jó legyél, mint amilyen jó csak ő lehet. Oh, gib mir Kraft…
Karod minden erejével kapaszkodni belé, szorítani szorosabban és szorosabban, ahogy kisgyermek kapaszkodik az anyjába, ahogy a borostyán benövi az Andrássy úti házak falát, ahogy a kagyló megtapad a part szikláin, a legnagyobb hullámverés közepette is. És nem engedni, nem engedni a szorításon szemernyit sem. Ki akarsz törölni az agyadból mindent, ami csak a rideg külvilághoz tartozik, mindent, ami arra utal: lehetetlen, amire vágysz. Mennél inkább szorítod, annál lehetetlenebb, és ezt legbelül te is tudod. Ösztöneid, reflexeid azonban erősebbek józan eszed belátásánál.
Gyűlölöd mindezt, gyűlölöd ezt a játszmát, de kilépni csak kis időre tudsz, ha tudsz egyáltalán, mint a szeszfüggő, ki remegő kézzel nyúl újabb meg újabb üveg iránt. És ezért gyűlölöd Őt is, gyűlölted minden megjelenési formájában, amióta csak felbukkant az életedben.
Olykor felidézed magadban azt az apró szőkét, akinek először vallottál szerelmet, valahol az aquincumi romok közt, vagy már nem is tudod hol, majd valami borzalmas tojáslikőrrel ápoltad le frissen összetört szívedet az Omszki-tó partján. Vagy azt a rejtélyes külföldi lányt, aki, mielőtt eltűnt, megtanította neked, hogy „kocham cie”. Régi történetek ezek, még talán a múlt évezredből, de valahogy mégis minden ugyanaz ma is, és a Margitsziget csendjében, a Boráros téri parkban, vagy a belváros kávézóiban, bárhol, ugyanettől a gyűlölettel kevert szeretettől izzik a levegő. Gyűlölöd a búcsúzást, gyűlölöd az érzést, hogy nem tudhatod, mikor jön el az ideje, és gyűlölöd, mert idővel menthetetlenül eljön.
Végülis nem tehetünk róla, és nem tehetünk ellene semmit. A magunkfajták mind olyanok vagyunk, mint az Lennie az Egerek és emberekben, ormótlan lapáttenyerünkben szorongatjuk  egereinket görcsösen, a fulladásig. Magunkhoz szorítjuk apró kihűlő testüket, bután dünnyögünk hozzájuk, várva, hogy valaki megkönyörüljön rajtunk.


 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: 2007 elbeszélés gt times

A bejegyzés trackback címe:

https://balogdaniel.blog.hu/api/trackback/id/tr591507745

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.