2007.11.07.
19:11

Írta: Balog_D

Zebrák

Megjelent: GT Times 2007. november

Az úgy történt, hogy elszáguldottunk bevásárlókocsinkkal a kalászi kispolgárok mellett, olcsó csülökre vadászó nyárspolgáraink mellett, nyolcórás pihenésükre készülő unalmas prolik mellett, egyenest a szeszes italok felé, túlságosan sokat nem válogattunk, három üveg olcsó vodkát emeltem le a polcról. Sok lesz az – mondta Krisztián, és igaza volt. Maradt hát kettő, megtoldva egy üveg tojáslikőrrel. Álmos szombat délután volt, néhány nyugdíjas naturista fürdött az Omszki-tóban, kihasználva a vénasszonyok nyarának utolsó napsugarait. A part mentén telepedtünk le a fűbe, a nyuggerektől távol, azzal a deklarált céllal, hogy minél hamarabb elpusztítsuk frissen vásárolt alkoholkészletünket. Illetve ezt leginkább én terveztem, Krisztián óvatosabb volt. Egy hónappal azelőtt ittunk először a kellemes bódulatnál kicsivel többet kiváltó italmennyiséget, miközben a tűzijátékot néztük a Belvárosból. A napfogyatkozás éve volt ez, még álltak azok a bizonyos ikertornyok, viszont mindenki azon izgult, összeomlanak-e majd számítógépes rendszereink újévkor. Y2K meg ilyenek, tetszenek emlékezni? Nos, ami Krisztiánt és engem és illet, iszonyatos ruhákat hordtunk, iszonyatos zenéket hallgattunk, és iszonyatosra formáltuk hajunkat iszonyatos mennyiségű zselét felhasználva. Gyermekien naiv elképzelésünk volt a világról, úgy gondoltuk például, hogy vannak dolgok, melyeket, ha nagyon akarunk, valóra válnak. Erre ittunk a tűzijátékkor is. Tóparti italozásunkkor már némi fogalmat szereztünk róla, hogy alighanem tévedtünk, bár ennek mértékét még csak fel sem tudtuk mérni. A vodka íze mellett egy újfajta fájdalom zamatát ízlelgettük, ismeretlen és nehezen múló, édes-savanyú, csípős ízt. Először csak apránként ízlelgettem, majd hagytam, hogy elterítse egész bensőmet, kitérnem úgysem lehetett előle, és őszintén szólva nem is igazán akartam. Felhajtottam hát az egész üveget, nyeltem, akár a vizet. Mikor épp nem ittam, be nem állt a szám, Krisztián pedig türelmesen hallgatta az idő múlásával exponenciálisan hangosodó és zagyvábbá váló mondanivalómat.

Valamikor a tavasz beköszöntével borult fel végleg késő-gyermekkori mindennapjaim jól megszokott rendje. Persze tudható volt, hogy ez megtörténik, és semmi másra nem vágytam jobban. Meg is történt tehát, a képzeletemben legalábbis. Problémák mindennek a való világba történő konvertálásával adódtak csupán. No de haladjunk sorjában!

Akkoriban is utáltam már szerepelni és utáltam a formaságokat, mégis egy versmondó versenyen találtam magam, talán a jobb jegy reményében, talán csak, mert nem volt más dolgom, no de ki emlékszik erre? Itt láttam meg törhetetlen imádatom tárgyát ugyanis. Hogy Judit mit szavalt, arra sem emlékszem. Ő maga volt a költészet. Hogy mi is ragadott meg ebben az aprócska leányban, hófehér vállára omló szőke hajfürtjei, szürkéskék szemei, avagy testének gömbölyded formája, melyet fehér blúza még inkább kiemelt? Nem tudhatom. A Jóisten vagy a természet páratlan remekműve volt ez a tizenöt éves töltött galambocska, senki vonzóbbat nem ismertem nála akkor. Egy másik osztályba járt, talán eggyel alattam, ahonnan nem sok embert ismertem. Tulajdonképpen senkit sem. Kétségbeesett kapcsolat-felvételi próbálkozások következtek tehát, ügyetlen üzenetek a kémia előadó padjain, göcsörtös kamaszírással, makacs nagybetűkkel. Bosszankodhatott mindenki összetintázott ingujja felett, de hiába, engem nem lehetett leállítani. Célt végül mégsem ez, hanem, modern korunk ifjú Werthereihez illően, az email ért. A technika segített átlépni a félénkségem által belém kódolt korlátokat, és ezután hajlamos voltam elhinni, hogy semmilyen korlát nem létezik többé.
 

Nemsokára utoljára csöngettek ki ebben a tanévben és a korábbiakkal szemben tendenciózus romlást mutató bizonyítványom különösebben nem törte le a kedvemet. El voltam telve a várakozással, tudtam, éreztem, sejtettem, hogy lóg valami a levegőben, vártam és álmodoztam. Álmodoztam és vártam. Az idő pedig, mintha nem bírná a forróságot, úgy cammogott csak abban a Balaton-parton ottfelejtett szocreál üdülőben, hetek teltek el anélkül, hogy bármi érdemlegesre vissza tudnék emlékezni. Minden érdektelen volt számomra, minden, amit korábban élveztem, vagy elviseltem. Kibírhatatlan forróság, a napolaj és a lángos illata, esténként a diszkókba igyekvő társaságok és irigyelt párocskák látványa (róluk valamiért az a kényszerképzetem alakult ki, hogy boldogok). Kicsi, ám formás mellű ossi leánykák hason fekve a strandon, míg rákvörösre sült apjuk kukoricát csámcsogva szigorú tekintettel fürkészte a bámészkodó kamaszokat. Valami ismerős ismerősének az ismerősei, akikkel jópofizni kellett, meg pingpongozni olykor. Bárcsak lettem volna bárhol máshol, azt kívántam. Egy ATB nevű ember lemezét hallgattam (habár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, eme legelső albumát kisebb-nagyobb megkötésekkel ma is vállalhatónak tartom) és persze mindvégig Juditról álmodoztam. Egészen pontos jövőképeket alkottam magamnak, vele közöseket, naná, természetesen. Elképzeltem, mit csinálhat most éppen, mit gondol vajon azokról a dolgokról, amikről én tűnődöm éppen, mit mondanék neki, ha épp itt lenne, és ő mit mondana nekem. Voltaképpen nem tudtam róla semmit. Így hát igazán minden adott volt egy nagy-nagy szerelemhez.

Vannak olyan esték, melyeken minden várakozás beteljesül, melyek a maguk tökéletességében értelmet adnak a korábbi hónapok tengődésének és voltaképpen magának az életnek. Legalábbis akkor ezt hittem. Szeptember volt, a hőmérséklet 24 Celsius-fok, a levegő relatív páratartalma 70 %, a légnyomás 999 hektopascal. A távolban egy idegen alak kontúrja rajzolódott ki a margitszigeti romok közt, amint kutyájának egy botot dobál. Senki más nem volt a közelben és az éjjel sejtelmes fényei és árnyai kergetőztek az egykori kolostor vaskos kőfalain, a gesztenyefákon és a lámpaoszlopokon. A falmaradványok egyikén ültem és Judit az ölembe hajtotta a fejét, miközben a karomat cirógatta selymes kis fehér kezeivel. Sötétkék topot viselt és hozzá világosbarna nadrágot, feszeset. Minden részletére emlékszem, igazán minden részletére, piros-fehér csíkos zoknijára apró lábain, melltartójának fehér pántjára, hosszúkás fülbevalójára, pisze orrára, ami felülről nézve nagyobbnak tűnt, mint eddig, de ettől csak még jobban tetszett nekem. Az egész egy tétova moziba hívással kezdődött, amit ő legnagyobb meglepetésemre, elfogadott. Valami szóra sem érdemes vígjátékot néztünk, vagyis ő nézte, míg én őt néztem. Beszélgettünk is, a szülők foglalkozásáról, mindenféle hülye tanárokról és háziállatokról, de legfőképp hallgattunk. „Szép csönd van”- mondtam én. „Hogy lehet egy csönd szép?”- mondta ő. „Mondani akarok valamit…” - kezdtem bele jelentőségteljesen, a kezét szorongatva, a kutya a távolban sokadszorra hozta vissza a botot gazdájának.- „Szeretlek… és… járni szeretnék veled.” „De hát nem is ismersz…”-mondta Judit és nem igazán tűnt úgy, hogy zavarban lenne, pedig azért valószínűleg zavarban volt. „Nem baj. Majd megismerlek.”- feleltem gyorsan és már csak egy kérdésem maradt: „Megcsókolhatlak?” Nem csókoltam meg. Sem akkor, sem máskor. Soha.

Ott álltunk a folyosón az ablaknál, a női WC mellett, a másodikon, kora délután már senki nem járt arra, mikor én meglógtam filmesztétika óráról. „Valami baj van?”- kérdeztem Juditot, aki valami fontosat akart nekem mondani. „Olyasmi. Ne haragudj, de ez most nem fog menni…” –kezdett bele mondandójába. Exkuzálta magát, ahogy ilyenkor szokás, kíméletlenül hiperkorrekt szavakkal. (Későbbi tapasztalataimat tekintve meg kell hagyni, korához képest igen jól kezelte a helyzetet.) Most írhatnám, hogy megsemmisülve éreztem magam, vagy valami hasonló közhelyet, de nem. Egyszerűen fel sem fogtam, hogy ilyen megtörténhet. Krisztián türelmesen és együttérzően hallgatott ott az Omszki-tó partján, neki azért már mondták párszor, hogy „legyünk inkább barátok”. A vodka pedig elég gyorsan fogyott, a likőr nem kevésbé. Borzasztó íze volt. (Olyat azóta sem iszom.) Beszéltem és ordítottam, zavaros nézeteim voltak akkoriban a társadalomról, az életről, úgy általában bármiről és nem győztem ott ezeket a legharsányabb módon hangoztatni. Mindenféle ostobaságok, melyeket egyrészt a tudatlanság, másrészt a tehetetlen düh eredményez. „Halkabban! Még valami punkok meghallanak és megvernek…” –intett nyugalomra Krisztián, miközben a vállára támaszkodva vonultam végig Budakalász csendes utcáin. Részéről ez nem volt egy irracionális megállapítás, tekintve, hogy a történelem valamely nem túl dicső hadvezérének képzeltem magam azokban a pillanatokban a békés járókelők legnagyobb megrökönyödésére. A HÉV-megállóba érve prédikálni kezdtem a tömegnek, mint valamely amerikai lelkipásztor, magamat Jézus Krisztusnak képzelve: „Az embereknek semmi sem számít! Semmi sem számít! Senkinek semmi sem számít! Ők csak… csak basznak, mint a zebrák!” (és ez a meglátásom talán nem is bizonyult annyira tévesnek.) Végül egy kisvendéglőbe tértünk be, lehajtottam szédülő fejem a kockás terítőre, míg Krisztián pogácsát és sört rendelt nekem. Egy tévén valamelyik borzalmas dél-amerikai szappanopera ment, hogy egy kis színt vigyen az egyszerű emberek unalmas, monoton hétköznapjaiba, ha már más öröm nem marad. Semmit nem tudtam biztosabban, csak azt, hogy én soha, de soha nem akarok ilyen lenni…
 

Bár végülis, miért ne lehetnék? Miért ne ihatnék hányásig minden hétvégén a gimis bulikban, miért ne szívhatnék el minden péntek délután egy spanglit a Mechwart téren, miért ne köpködhetnék a villamoson, miért ne firkálhatnék a falra, miért ne alázhatnám osztálytársaimat ott, ahol érem, ugyan miért nem? Hiszen más is ezt teszi. Hiszen másnak sem kell több. Aztán persze az ember felnő, és a felnőttkor arra jó, hogy felnőtt dolgokkal foglalkozzon az ember. Talán rendes ember leszek egyszer, rendes munkával, rendes diplomával. Informatikusival, jogászival, például. Esetleg közgazdaságival. Jó polgár leszek én, a társadalom rendes, aktív, GDP-t szorgosan termelő tagja. Minden reggel elolvasom majd a Metro újság híreit, megfejtem a Fülest, minden este legurítok majd egy dobozos sört a tévé előtt, és ha épp nem vagyok otthon, felveszem majd videóra a Barátok Közt-öt. Aztán, ha úgy tartja kedvem, lecserélem a tévémet nagyképernyősre, aztán egy még nagyobbra, a telefonom kicsire és összecsukhatóra, hadd irigykedjenek a vendégek. Ja, és egy dvd-lejátszót is beszerzek majd, ha már a szomszédnak is van. Egyáltalán, miért kéne tudnom, hogy van élet a valóságon túl is?
Hát senki nem érti, hogy nekem Judit kell és nem Esmeralda? Miért kell, hogy ez így legyen? Miért nem ért senki? A dühtől görcsbe szorult a gyomrom és pokolian szédültem, a pogácsa és a sör nem ment le a torkomon, minthogy az épp az ellentétes irányú forgalomra készült beállni. Mai napig nem tudom, fél óra, egy óra, vagy kettő telt el, míg Krisztián és egy biztonsági őr rám talált a WC-csészére görnyedve, félig öntudatlan állapotban. Nem bírtam belenézni a porcelánon tükröződő elgyötört arcomba. „Én annyira szégyellem magam, sajnálom!” - hebegtem. „Hát azt nem csodálom!” –mondta a biztonsági őr. „Ez mindenkivel megesik…”-nyugtatgatott valami rendőrféle, miközben kivonszolt a friss levegőre. Kora este volt már, de szerencsére sikerült mindenkit lebeszélni arról, hogy taxit hívjanak nekem, amiben volt ugyan némi ráció, mivel lábra állnom néhány tétova próbálkozást eltekintve nem igazán sikerült, mint ahogy az este további részére sem sikerült emlékeznem. Krisztiánék lakótelepi lakásában ébredtem egy emeletes ágy alsó szintjén, egy hatalmas lavór társaságában. Szerencsére már nem volt rá szükség. „Nem fáj a fejed? Nekem ilyenkor nagyon szokott…” –kérdezte Krisztián testvére, egy bőrruhás rocker, akinek amúgy nagyon hálás voltam. Nem fájt. Olyan volt az agyam, olyan tompa, mintha teljesen kisütöttek volna belőle minden érzést. Pontosabban nem mindent, Juditon gondolkodtam akkor is, amikor dél felé a HÉV-megállóhoz ballagtam, büdösen és kábán, egy kölcsönvett iszonyatos műbőr dzsekiben. Érdekesen nézhettem ki, mert valamelyik Széna téri csöves régi ismerősként üdvözölt. Valahogy azt éreztem, pont olyan kitaszított és száműzött vagyok, mint ő, és az is maradok, ha csak „vissza nem szerzem” Juditot. Mindenképp beszélni akartam vele, meggyőzni, rávenni, hogy gondolja meg magát, hogy adjon csak egy icike-picike esélyt, tényleg csak egy icike-picikét, mert az nem lehet, hogy nem ad. És ha csak erre gondoltam, elteltem reménnyel és bizakodással, szegény lányt pedig még hónapokig nem hagytam békén kéretlen üzeneteimmel. Hiábavaló próbálkozások voltak, természetesen. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az egészben a legrosszabb. Mennyire nem tudtam akkor még semmit sem! De hát az első pofonok a legnagyobbak, ugyebár. Banális történet ez, mely idővel elhomályosul az ember emlékeiben, akárcsak ez az egész zavaros és furcsa időszak, a tisztaság kora, az ártatlanság kora, az álmodozások kora. Azt hiszem, nincs is nagyobb érék, mint megőrizni ezt az ártatlanságot, akkor is, ha kibírhatatlan, akkor is, ha fájdalmas, akkor is, ha néha kicsit sok belőle.
 

Szólj hozzá!

Címkék: 2007 elbeszélés gt times

A bejegyzés trackback címe:

https://balogdaniel.blog.hu/api/trackback/id/tr691507684

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.