Cikkeim

Megjelent: 2009. február

Pálfi György Taxidermia és Hukkle című filmjeivel igen magasra tette a mércét, érthető volt tehát sok kritikusnál a felfokozott és olykor csalódáshoz is vezető várakozás a Filmszemlén bemutatott új filmje, a Nem vagyok a barátod iránt. A nagyrészt amatőr szereplőkkel forgatott, rögtönzésekre építő alkotást Pálfi eredetileg csupán „két nagyfilm közti időtöltésnek” szánta, de mostanra már harmadik nagyjátékfilmjének tekinti. Izgalmas párkapcsolati drámák sorába leshetünk bele, a sok kis történetszál valahol mind összeér, hasonlóan Alejandro González Inárritu filmjeihez (Bábel, 21 gramm).
A szereplők az alkotói szándék szerint esendő átlagemberek, azonban remélem, nem csak én gondolom úgy, hogy e figurák immorálisabbak az átlagnál. Főként az „ügyeskedő” harmincas vállalkozó középosztálybeliek gátlások nélküli, mindenki-mindenkivel jellegű kavarásaiba tekinthetünk bele, legtöbbjük kifejezetten ellenszenves, különösen a Gosztonyi Csaba alakította ütnivalóan tenyérbemászó fekete szemüvegkeretes yuppie, szimpátiát csak a björkösen manóarcú kleptomániás lány és szakadt-esetlen alkalmi párja (Kim Corbisier és Czene Csaba) váltott ki belőlem.
A humoros helyzetek és beszólások a helyükön vannak, az alaphangulatot pedig a szupercukiságban gazdag Nem leszek a barátod című, óvodások közt forgatott –a rendező szándéka szerint a főfilmmel „feleselő”- kisfilm adja meg. Gyermeki ártatlanságon innen és túl, ilyenek volnánk, vágyainkkal, intrikáinkkal, titkainkkal együtt. Ecce homo? Mindenesetre érdemes elgondolkodnunk rajta. A készítők szerint az immár mozikban, márciustól pedig hosszabb, vágatlan és a szereplőválogatás felvételeivel kibővített változatban, DVD-n is látható film egy szelet Budapest 2008. januárjából. Hozzátenném: egy ízletes és pikáns, ámde kissé sötét színűvé kozmált valóság-szelet.
 

Megjelent: Műhely, 2008. november

Egykori iskolám épületében kóválygok, csaknem eltévedek a jól ismert, ám már mégis idegen falak között. A márványlépcsőt azóta jó pár érettségiző osztály koptatta már tovább, nem csoda, hogy elcsúszok rajta. Míg próbálok feltápászkodni, egy csőnadrágos, előrefésült szembe nyúló hajú, tizedikesforma srác suhan el mellettem. –LOL – jegyzi meg halkan.
    „Nem bírok ezekkel a kölykökkel, a legrosszabb osztályom” –magyarázza hajdani földrajztanárnőm, akit meglátogatni jöttem. Udvariasan hallgatok, és bólogatok, azért valahol sejtve, hogy tíz éve rólunk panaszkodhatott pontosan ugyanígy. – „Neveletlenek, tiszteletlenek, hát hogy fognak ezek így két év múlva leérettségizni? Itt van ez a Linda is, nem figyel, barátnőivel röhögcsél egész órán, vagy a telefonját nyomkodja. Muszáj volt múltkor rákiabálnom, ő meg nem hallott belőle semmit, mert walkman… izé, MP3-at hallgatott.”
Persze mi sem voltunk mások, de tíz éve legfeljebb egy-két rózsadombi osztálytársam kaphatott mobiltelefont a szüleitől.
Vajon miben is más a mostani tizenéves, „digitális bennszülött”, vagyis már az internettel együtt felnövő generáció az előzőektől? Értjük-e mi, akár csak hat-hét évvel idősebbek az ő szokásaikat, szubkultúráikat, vagy már ilyen kevés „évjáratbeli” különbség is kvázi-generációs szakadékokhoz vezet? Ennek próbáltam riportomban utánajárni.

Egy újabb nemzedék?

„A generáció mesterségesen kialakított kategória, lényegi és szembetűnő ízlés-, öltözködés-, viselkedés- és mentalitásbeli változások együttese kapcsán szokták emlegetni. Jó címke demográfiailag megfogható, bizonyos "évjáratnak" megfelelő csoport leírására, így beszélhetünk internetgenerációról, vagy gerilla-marketingen szocializált generációról, ahogy annyi minden másról is.”- magyarázza Vályi Gábor, BME Média Oktatási és Kutató Központ tanársegédje, a Tilos Rádió DJ Shuriken néven ismert munkatársa. Várakozásaimmal ellentétben ő tagadja, hogy növekedne a „generációs” szakadék: „A felnőtté válás határai kitolódtak, a formális viselkedés szabályai fellazultak, a szubkulturális életstílusok, szabadidő-eltöltési módok ma már összeegyeztethetőek a munkahellyel, családdal. Ezért azt gondolom, sokkal több a kapcsolódási pont és kisebb a távolság az egyes korosztályok között, mint két évtizeddel ezelőtt. A töréspontok inkább horizontálisak, az egyes vagyoni csoportok, kulturális miliők tagjai között nyíltak szélesebbre a rések.”
A közelmúltban lezajlott Magyar Fogyasztó 18 mínusz című konferencián megtudhattuk, ez a 14-18 éves, hazánkban folyamatosan csökkenő létszámú réteg komoly kihívásokkal küzd: jelentős részük nem tud beilleszkedni, ám hajtja őket a megfelelni akarás és a barátokra találás vágya, önbizalomhiánnyal küszködnek, nehezen tájékozódnak az őket elöntő információmennyiségben, jövőképük pedig bizonytalan. A környező országok tinédzsereihez képest a magyarok szinte minden társas szabadidős tevékenységben alulmaradnak, inkább olyan egyéni szórakozási formákkal töltik idejüket, mint a zenehallgatás, a számítógépes és videojátékok. A műszaki cikkek az önkifejezés eszközeit jelentik számukra, átformálva így a szülők vásárlási szokásait is. Meg kell jegyezni azonban, hogy minden huszadik középiskolás dolgozik már valahol. A kutatások szerint negyedük szenved gyakori rossz hangulattól, és sokan tartják magukat boldogtalannak. Pozitív azonban, hogy a régió fiataljaival ellentétben a magyar tinik számára továbbra is jelentős érték a tartós szerelem és a fiatalosság.

A zene az kell

„De ne feledd a dalokat/melyektől sírtál/és a dalokat, melyek az életed mentették meg,/…/Ők voltak egyedül, kik valaha melletted álltak.” – így jelenítette meg negyedszázada a Smiths zenekar Rubber Ring c. számában a magányos kamaszkor iránti „nosztalgiát”, az alaphelyzet pedig mit sem változott. A zene központi motívum a fiataloknál, 75%-uk mindennap hallgat zenét, ami a legfőbb igazodási pontot, önkifejezési lehetőséget jelenti számukra. Nem csoda hát, hogy a zene, mint az önmeghatározás eszköze lesz a „lázadás” megtestesítője és ezáltal az ifjúsági szubkultúrák egyik, ha nem a legfőbb szervezőeleme. Ezen alapszik az öltözködési stílus, a tánc, a kedvelt szórakozóhelyek és kikapcsolódási módok kiválasztása, olykor a politikai nézeteket, sőt még a nemi szerepekről való gondolkodást is meghatározhatja, lásd a skinheadek hangsúlyos maszkulinitását az emo androgün jellegével szemben.
A serdülőkor gyors ritmusváltást jelent, amikor az egyenlőségen alapuló kortárs csoporti viszonyok kerülnek előtérbe, napjainkban pedig mind korábbra tolódik a szülői minta elutasítása, írja Szapu Magda A zűrkorszak gyermekei című, 2002-es könyvében. Pedig ekkor még nem is jelent meg az emo köré kiépült-kiépített csoportkultúra, melybe –az állítást igazolván- már akár 12-13 évesen történik a belépés, a kilépés pedig pont abban az időszakban, mikor az előző generációk épp csak elkezdtek valamilyen irányzathoz csatlakozni. Az ember több szubkultúrát is megjárhat, mire eléri az érettségit, a többség pedig egyikhez sem válik feltétlen elkötelezetté. „Mivel a szubkulturális tudások és termékek egyre könnyebben hozzáférhetőek és egyre kevésbé szükséges a megszerzésükhöz a csoportok tagjaival fenntartott közvetlen személyes ismeretség, könnyebb és gyorsabb a váltás, választás, vagy akár az azokban való párhuzamos jártasság. Szemben az ezoterikus, vallásos, vagy politikailag szélsőséges csoportokkal, a zenei stílusokhoz kötött közösségekbe nem nehéz bekapcsolódni, ahogy az egyes szcénák is egymással átfedésben működnek: ugyanazokat a helyeket használják, közvetlen kapcsolatban állnak, egymás stíluselemeinek kölcsönzése, kisajátítása, átformálása mindennapos gyakorlat.”- állítja Vályi.

Kiszolgálják az ízlésedet

Napjaink szubkulturális változásaira a technológia volt a legnagyobb hatással: a mostani 14-18 éves korosztály 94%-a használja valamilyen formában a világhálót, filmeket, zenét tölt le és oszt meg másokkal, blogot ír, vagy az azokon formálódó közösségek életében vesz részt. Tizenhét éves húgom körberöhögött, mikor megtudta, hogy én annyi idősen több ezer forintot költöttem a cikkünk címét is adó Kozmix kazettára, míg ő több gigabájtnyi underground proto-punk mp3-gyűjteményéhez ingyen és bérmentve jutott hozzá. No persze, a VIVA-n keresztül nehezen is értesülhettem volna anno mondjuk a Stooges létezéséről. „Hatalmasak a változások az egyes rétegkulturális termékek hozzáférhetősége (a létrehozók számára pedig terjesztése) szempontjából. Ma sokkal gyorsabban és mélyebbre elmerülhet az ember egy-egy marginális érdeklődési, kulturális fogyasztási területen.” –fogalmazza meg Vályi, majd más folyamatokra is rávilágít: „A helyi - a közvetlen közeget alkotó város vagy nemzet - kulturális kontextus szerepe egyre kevésbé meghatározó, korlátozó erejű. Nyilván ezzel párhuzamosan, s részben ennek hatására megerősödnek a neotradicionalista, a nemzeti hagyományra támaszkodó mozgalmak is, sokszor kifejezetten a globalizált kultúrával deklaráltan szembenálló, ellenséges, nem ritkán szélsőséges módon.”
Mielőtt azonban egyfajta forradalmi hevülettel azt gondolnánk, hogy vége a lemezgyárak, divatcégek és mindenható producerek által irányított popiparnak, a felülről diktált trendeknek, árnyalnunk kell a képet. „A Danubius és az MTV köszönik, jól vannak. A rétegkultúrák könnyebb hozzáférhetősége és növekvő népszerűsége biztosan lecsippent a korábbi »mainstream« fogyasztóinak köréből, de az emberek egy jelentős része nem tájékozódik magabiztosan az internet által kínált gyakorlatilag végtelen számú alternatíva között, és szívesen veszi, ha aktív kutakodás helyett egy gombnyomással kap egy számára elfogadható kulturális csomagot, ami ráadásul széles körben ismert, elfogadott referencia pont, közös élmény. A jól bejáratott, bizonyos szélesebb közönséget célzó brand-ek jól szolgálják ezt az igényt, ráadásul a bulvársajtóval, a kereskedelmi televíziózással, a koncert-, fesztivál-, film- és reklámiparral integrált, egymást erősítő rendszert alkotnak. Nem véletlen, hogy a legsikeresebb youtube videók pont a mainstream«  tartalmak köréből kerülnek ki, ahogy a felhasználók által készített remixek és parafrázisok legnagyobb része is ezekből merít.”

Egyszer véget ér…?

A kamaszkor végével sokunknál a polc aljára kerülnek az acélbetétes bakancsok, a zenekaros pulóverek, hogy csak koncertekkor és ritka alkalmakkor kerüljenek elő, szép lassan „konszolidálódunk”, hogy pár év múlva már mi döbbenjünk meg a nálunk fiatalabbak szubkulturális különcségein. Vajon így lesz ez a jövőben is, vagy elképzelhető, hogy a felnőtté válás tendenciózus kitolódásával e téren is változások várhatók? Vályi szerint könnyen lehet, hogy igen. „A fogyasztói társadalomban egyre meghatározóbb szervezőerővé válnak az életstílus közösségek, miközben a munka világa egyre bizonytalanabbá, egyre gyorsabban átalakulóvá válik. A munkahely, mint szocializációs környezet leértékelődik, a szakma és az azzal kapcsolatos kulturális, öltözködési, ízlésbeli hagyományok egyre kevésbé képezik központi részét az egyének önképének. A karrier helyett a szubkulturális karrier válik az öndefiníció, önkifejezés fő terepévé. Ma már senki sem rökönyödik meg azon, hogy egy bank középvezetője Harley Davidsonon jár munkába, ahogy egyre kevesebb munkakörben várják el a formális öltözködést, frizurát.”

Keretesek:
Az ellenkultúra megjelenése Magyarországon

A hippi mozgalom 1957-ben született San Franciscóban, s a hatvanas évek közepétől már Magyarországon is végigsöpört. Az értelmiség divatjaként fémjelzett pacifista, egyben anarchista irányzat ha máshonnan nem is, Déry Tibor Képzelt riport című művéből, valamint ez ebből született rockmusicalből már mindenki számára ismertté vált.
Az évtized végére az addig nagyjából egységes szubkultúra különböző ágakra szakadt, és hamarosan az utcákat ellepték a csőnadrágos, kockás inges, alföldi papucsban bandázó csövesek, akik a Mini, a Beatrice és a Hobo Blues Band kemény rock koncertjein kedvükre tombolhattak, nem kis ellenérzést kiváltva a társadalom konszolidált tagjaiból.
A nyolcvanas évek derekán ők is három részre szakadtak. A munkakerülő, kukázós, bandázós valódi csövesekre; a hosszú hajú, gitározós, kemény rock zenét hallgató hobókra; a családi gondok elől menekülő, a művészet iránt érdeklődő, a spontaneitást kedvelő intellektuel csövesekre; valamint a hosszú hajú, a kispolgári környezetből kivonuló, a szeretet és béke fontosságát hirdető hippikre.
Megjelent egy teljesen más ifjúsági szubkultúra is, a diszkósok csoportja. Az olaszok stílusát utánozni vágyó digókat a hegyes orrú cipőről és az öltönyről lehetett felismerni, míg a legújabb divat szerint öltöző popperek a stroboszkóp alatt táncolták át az éjszakát.
Az új hullámmal megérkezett a punkok közössége is, akik megunták a csöves életmódot, bőrdzsekit, szaggatott farmert, bőrcsizmát rántottak magukra, s kakastaréjjal a fejükön hallgatták a Sex Pistolst. Ekkortájt jelentek meg az olyan, inkább értelmiségi csoportokat vonzó hazai alternatív zenekarok is, mint az URH, az Európa Kiadó, vagy az A. E. Bizottság.
A szocialista kultúrpolitika leginkább tűrt, olykor tiltott kategóriába sorolta a különféle új nyugati irányzatokat képviselő zenekarokat, egyes ifjúsági szubkultúrák kapcsán pedig a korabeli sajtó pánikot keltett, „huliganizmust” és „galeriket” emlegetve. E csoportok tagjait olykor a titkosszolgálatok is megfigyelés alatt tartották.Joó Fruzsina

Deszkázás a Gödörben

Ifjúsági szubkultúrák természetesen nem csak zenei stílusok köré szerveződhetnek, csoportképző erőt jelenthetnek népszerű sportágak, így a különféle extrém utcai sportok is, mint a görkorcsolyázás, BMX-ezés, vagy a gördeszkázás. Rajongóik előszeretettel gyakorolnak olyan helyeken, ahol megfelelő korlátokat, szegélyeket, padkákat találnak, márpedig ilyen térelemek nélkül igen nehéz utcaképet tervezni. A hétköznapi járókelők sokszor értetlenül néznek e fiatalokra, olykor még a rendőrséget is kihívják rájuk.

Ilyen konfliktusok színhelyévé vált az Erzsébet téri Gödör, mely hat évvel ezelőtti átadása óta –a tiltás ellenére- a szubkultúra kedvenc gyakorlópályája lett. A többnyire tizenéves fiúkból álló csoport, melyben előfordulnak azért felnőtt korúak is, főként az üresen álló egykori buszpályaudvar előtti térrészt vette birtokába, az ugratónak kiválóan használható ferde kövek miatt. E meglehetősen zárt közösségben, ahol a teljesítmény alapján ítélik meg az újonnan érkezőt, nem csak amatőrök gyakorolnak nap, mint nap, hanem akár szponzorált versenyzők is. Hiába egyre nagyobb rá az igény, néhány belépődíjas gördeszka-pályán kívül alig van a városban használható állapotú, ezért a sportág szerelmesei sokan, ahogy ők mondják, az „Erzsin” gyakorolnak. Jelenlétük azonban amellett, hogy zavarhatja a járókelőket is, összefüggésbe hozható a tér egyre romló állapotával, az összefirkált térelemekkel, betört üvegekkel, a megrongálódott burkolattal és utcabútorokkal, jóllehet, ez utóbbiakban az olykor eleve rossz minőségű kivitelezés is szerepet játszik.

A Budapest című folyóirat nemrégiben riportot készített az ottani deszkásokról, akikről megtudhattuk, hogy sokan akár napi több órát is utaznak a Gödörhöz, és azt állítják, el is mennének onnan, ha épülne valódi pálya a számukra, akár a városon kívül. Gördeszkásoknak épített parkra jó pár példát találunk Nyugat-Európában, a pestiek pedig kicsivel is beérnék: mint egyikük a HVG újságírójának elmondta, egy megfelelően kialakított, húszszor húsz méteres létesítmény bőven elég lenne gyakorlásra. A lakossági elégedetlenség nyomán Rogán Antal V. kerületi polgármester ígéretet tett a Belvárosban, akár az Erzsébet tér túloldalán egy gördeszka-pálya felépítésére. Az extrém sportok kedvelői pedig kíváncsian várják a megvalósítást.

Balog Dániel


Te milyen zenét szeretsz?

Biztos ismerősen cseng ez a tipikus kamaszos ismerkedő kérdés. Mert ebben a korban ez így működik: mondd meg, mit hallgatsz, és megmondom ki vagy! Talán mind emlékszünk az olyan húsbavágó sorskérdésekről folyó diskurzusokra, minthogy járnál-e punk lánnyal, vagy rapper fiúval? Noha az adott zenei stílus iránti vonzalom húszon túl is megmarad, többnyire elveszti azt a központi identitásképző erőt, amit annak idején neki tulajdonítottunk és csak egy lesz személyiségünk sok olyan más jegye közt, mint a foglalkozás, a hobbik, a világnézet és a politikai álláspont. Hogy néznek ki a tizenéves zenei szubkultúrák napjainkban? Összeállításunkból megtudhatjátok!

Punk
„Kocsmatölteléknek kellünk hősi célra/Nekünk ez a kor csak történelmi tréfa”-fogalmazta meg a QSS nevű őspunk-zenekar rendszerellenes, nihilista ars poeticáját a ’80-as években, mikor e lázadó műfaj nálunk is megjelent, követve a Clash, vagy a Sex Pistols példáját. Azóta persze sok víz folyt le a Dunán és a Temzén, a Green Day és a pop punk korában a lázadás már inkább csak póz és dizájnelem, mint ahogy az acélbetétes bakancs, a szegecses öv, vagy a halálfejes póló is beépült a megszokott divatkellékek közé, és ma már egy tarajon is kevesen botránkoznak meg. Sic transit gloria mundi.

Goth
A zenei szubkultúrák gyakran építkeznek egymásból, nincs ez másként a gothic esetében sem: a punk kifulladása után megjelent az abból táplálkozó új irányzatok között a new wave és a posztpunk, majd ezek keveréként s 80-as évek Angliájában a goth műfaja. A szubkultúra követőire hatással volt a 19. századi goth irodalom, a romantika és a horrorfilmek világa. Fekete öltözékükkel és sminkjükkel is „halálközeliségüket” hangsúlyozzák a pesszimista, nihilista fiatalok. A komor zenei hangzás alapja a kitaszítottság, kilátástalanság és depresszió. Míg a punkok aktívan támadták az uralkodó társadalmi rendszert, ők passzívan teszik ugyanezt.

Rockerek
Mint minden szubkultúrának, számtalan alfaja van, melyek közt akkora a távolság, mondjuk a death metálosok, a Tankcsapda-rajongók és az ezredfordulón divatos nu-metal kedvelői közt, hogy képviselőik tán szóba sem állnának egymással. Bár e műfaj nagyobb múltra tekint vissza, sok a keveredés a punk külső stílusjegyeivel. A ’80-as évek metálgenerációja óta tartja magát hazánkban a Metal Hammer sátor, a vörösboroskóla, a Headbanger bolt sötét színű zenekaros pólói és a tarhált cigi négyszögében manifesztálódó szubkultúra, úgy tűnik,„ameddig a föld kerek.”

Diszkósok
Térben és időben sokféleképp értelmezhető kör. Ami a legendás Studio 54 egykori és a mai Bank Dance Hall, vagy a Dokk közönségét összeköti, az a hedonizmus, az élvezetek minden lehetséges fajtájának maximális hajszolása, a testiség kultusza. Mindegy, hogy épp milyen 4/4-es ritmusú „lépegetős” zenére táncolnak a csilli-villi diszkógömb alatt, ’77-es funkyra, vagy mai house-ra, a külsőségek e szubkultúrában talán a legfontosabbak. A divathullámok változása is a diszkósokon csapódik le legerősebben. Míg a rocker viselet nem sokat változott tíz év alatt, a „holdjáró” cipő ma már muzeális tárgy. Emlékszik valaki a buffalo-ra?

Alternatívok
Ellentmondásos elnevezés, hiszen mihez képest alternatív? Ez persze minden szubkultúra jellemzője: hasonlítani egymásra a másoktól való különbözőségben. E társaság leginkább a mainstream popkultúrától kíván eltérni, kedvenc helyszínei a Gödör, a Művész mozi és a romkocsmák. A Bahia- és Manu-art ruhás, batikolt pólós, egzotikus(nak gondolt) kiegészítők iránt erős vonzódást mutató tinilányok férfiszemnek oly kedves hada nagy számban vonul fel a Quimby, a Kispál, vagy a HS7 koncertjein.

Hip-hop
Az akrobatikus elemekkel teletűzdelt break tánc, a graffitik, a nagyméretű ócska melegítőket és feltűnő ékszereket viselő afro-amerikaiak nem sokat változtak, mióta a ’70-es években kialakították a DJ mixek és rap elegyén alapuló zenei stílusukat. Kemény szövegeikben azóta is a társadalmi rendet bírálják, nehéz helyzetükért legtöbbször a fehér embereket hibáztatva. Ennek fényében érdekes tudathasadásos állapot lehet a 90-es években megjelent fehér rappereké. A műfaj töretlen népszerűségét jelzi, hogy egy ideje a mainstream dalokat is rapbetétekkel dobják fel.


Elektronikus zenei kultúra
Partyk, DJ-k, villogó fények, eksztázis… Bár külső szemlélő számára a techno, a trance, a rave, vagy a house műfajok éppúgy monoton ismétlődő, lüktető hangzásvilágot jelentenek, kedvelőik állítják, hogy a DJ-k nem ugyanazt a 2 perces egységet ismételgetik egész este, mint amit mi hallani vélünk. A ’80-as években még underground stílus a kilencvenes években vált széles körben kedveltté, a kommercializálódás és a mainstreambe beépülés ezt a napjainkra kissé háttérbe szorul irányzatot sem kerülte el. Fénykorában a berlini Love Parade-et sok százezren látogatták, de a műfaj híveit ma sem kell nagyítóval keresnünk, mondjuk a Hyperspace rendezvényein, vagy akár a természet lágy ölén, egy goa-parti során.

Emo
A kifejezést a ’80-as években a hardcore punk szcéna kapcsán használták először, ehhez napjaink emojának kevés köze van. Ma az ezzel a jelzővel ellátott együttesek (Tokio Hotel, My Chemical Romance, Panic! at the Disco stb.) punkos popzenét játszanak, noha olykor ezek a bandák is tagadják emo voltukat. A szó ma már nem képvisel többet a magány, a szomorúság és az érzékenység feminin külsőbe öltöztetett, tizenéveseknek szánt divatánál.

Csirszka Zita – Balog Dániel
 

Megjelent: 2008. október 27.

Pintér Béla, aki egyszerre szerzője, rendezője és szereplője is társulata darabjainak, arra a gyakori újságírói kérdésre, miszerint rendezne-e más által írt művet, azt szokta felelni, noha nem kizárt, egyelőre nem gondolkodik ezen.
Az eredmény pedig őt igazolja, hiszen így egy olyan unikummal lehet gazdagabb a közönség, mely talán a világnak csak ezen az áldott (elátkozott?) pontján jöhetett létre. Az ország egyik legjelentősebb, immár tíz éves és tíz bemutatót megért alternatív színtársulata teljesen egyedi, bármi mással összetéveszthetetlen stílust képvisel. A magyar népi hagyományt a posztmodernnel vegyítve mutat be szomorúan aktuális, ugyanakkor csavarosan szürreális történeteket, szektákról, családon belüli erőszakról, lehetetlen emberi viszonyokról és általában a magyar rögvalóságról, nem kerülve el a politikai utalásokat sem. Mindezt hatalmas adag iróniával és öniróniával, fekete humorral és egy csipet vulgaritással teszi, többnyire néptáncos elemekkel és maguk a színészek által játszott zenével kísérve. A feszes dramaturgia pedig gondoskodik arról, hogy figyelmünk egy percig se lankadjon.
Az emberi önzés és romlottság elé kíméletlen tükröt tartó Anyám orra 2006-ban a legjobb előadás díját nyerte el a Pécsi Országos Színházi Találkozón. A történet szerint a haldokló pesti milliomos egy román sarlatán és annak élettársa társaságában elindul Erdélybe felkutatni soha nem látott fiát, a veséjére van ugyanis szüksége, hogy egy illegális transzplantációval meghosszabbíthassa életét. Ezalatt egy önelégült popénekesnő fellépésre készül, egyik alkalmi zenésztársa a szeretője, míg a másik búgatóporral „udvarol” neki. Hiába, ebben a világban kivétel nélkül mindenkit a legősibb ösztönök mozgatnak. Hogy a temérdek –rendkívül szórakoztató- bonyodalom közepette hol találkozik a két szál, és végül is hol a valóság és a (rém)álom határa, kár lenne elárulnom: a Szkénében mindenki megnézheti. Érdemes.
 

A cikk a Magyar Egyetemi és Sajtó Egyesület újságíró OKJ tanfolyamát lezáró mestermunkaként készült, nem jelent meg.
Barangolás az internetes társkeresők világában

Budapesti, szőke, kultúrakedvelő és állatbarát, vidám diplomás lányt keresel 18-tól 28 éves korig? Esetleg külföldi, negyvenes, sportos férfit, akinek hobbija az utazás és a vitorlázás? Bármilyen elképzelésünk is van a számunkra ideális párról, az internetes társkeresők megfelelő ön- és emberismeret esetén kiváló segédeszközök lehetnek megtalálásában, a kereslet és kínálat találkozásában. Egyesek még napjainkban is furcsán néznek azokra, akik interneten ismerkednek, pedig egyre inkább polgárjogot nyer ez a módszer, mely, ha csodát nem is tesz, lehetőséget biztosít az egyedülállók számára életük megváltoztatására. Igény pedig van rá, hiszen felmérések szerint csak kis hányaduk vállalta önként és tudatosan a (társas) magányt. Cikkemben ezen ismerkedési mód előnyeit és árnyoldalait járom körül.

Beregi Tamás Egyetleneim című, valós eseményeken alapuló regénye kiemelkedik a sokszor felületes és bugyuta „szinglitörténetek” közül, és abban is unikum, hogy a párkeresés nehézségeit nem női, hanem férfi szemszögből mutatja be. A késő huszonéves főhős kétségbeesett ámokfutásba torkolló barátnővadászata során végigjárja Budapest főbb szórakozóhelyeit, fesztiváljait, gólyabáljait és táncházait. Ismerkedik utcán, trolibuszon, metrón, villamoson és minden más lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyen, az internetes párkereső oldalak azonban kimaradtak a történetből, pedig ki tudja, talán pont ezek vezethettek volna happy endhez. Nehezen érthető, miért pont itt nem próbálkozott a főszereplő, mert a regény 2003-as megjelenésekor már javában üzemelt a Randivonal és a Lovebox nevű portál, nem is beszélve a társkeresők egyik őséről, az Indáról.

Szívtőzsde

Még 1999-ben, gimnazistaként ismertem meg az Indát, a gyaloglo.hu által üzemeltetett, mai szemmel nézve igen kezdetleges társkereső oldalt. Akkoriban egy rövid, szöveges, fénykép nélküli bemutatkozásra lányok tucatjai válaszoltak, persze szintén fénykép nélkül, a furcsán sípoló-kerregő betárcsázós modemmel pedig rendszeresen családi botrányt okozó telefonszámlát generáltam.
Mára, a szélessáv és a digitális fényképezőgépek korában egész más világ tárul elénk a párkereső oldalakon. Napról-napra kis- és nagybefektetők (és lefektetők) milliói jelennek meg világszerte az elektronikus szívtőzsdéken: komoly szándékú invesztorok, spekulánsok, kockázatkeresők és kockázatkerülők, légvárak építői egyaránt. A légvárak, a buborékok persze óhatatlanul kipukkadnak egyszer, a tőzsdekrach olykor elkerülhetetlen ezen a piacon is. Árfolyamunk változásait pedig soha nem láthatjuk előre, mint ahogy nem tudhatjuk azt sem, hogy „befektetésünkbe” fektetett energia mennyire térül meg. Racionális stratégia nincs, heurisztikáink, korábbi tapasztalataink, előítéleteink és vágyaink alapján döntünk. Hogy nyerünk-e vagy bukunk, az a vakszerencse kérdése a véletlenszerűen változó árfolyamok világában. Kitöltjük adatlapunkat magunkról írt jellemzésünkkel és jelöltünkre vonatkozó gondolatainkkal, feltöltünk pár fotót (ez ma már szinte elengedhetetlen), ezzel kilépünk a piacra, reglapok százait nézzük végig hasonló „befektetőket” keresve, néha remegő gyomorral várva a kis villogó borítékot: önnek üzenete érkezett. Az internetes társkeresők világa ma már rég nem csupán néhány unatkozó geek szórakozása, hanem a való élet virtuális tükörképe. E piacon is részben a farkastörvények uralkodnak. Ahogy a részvénypiacon, itt is vannak mindenki által keresett „blue chip”-ek: szőke démonok, akik itt váltják aprópénzre tiszavirág-életű genetikai fölényüket, némely részvénytől pedig mindenki inkább szabadulna, nem ismerve annak valódi belső értékét. Mielőtt azonban bárki megrettenne e szociáldarwinista húspiac látomásától, elárulom, itt is megcsillan olykor az emberiesség, az önzetlenség fénysugara és talán pont ez az, amiért érdemes vissza-visszalátogatni e virtuális világba.

Növekvő érdeklődés

Feláldozott kapcsolatok című, diplomás egyedülálló fiatalokról, vagyis „szinglikről” szóló 2004-es tanulmányában Utasi Ágnes szociológus megállapította: Magyarországon az egyedülállók kis csoportja tekinti csak életformáját véglegesnek, a többség párkapcsolatra vágyik. Ennek akadályaként az egyedülálló életmód kényelme, a pénz hajszolása és a munkamánia mellett a megkérdezettek több mint harmada említette, hogy nincsenek megfelelő helyek az ismerkedésre. A párkeresés két fő csatornája, akárcsak évtizedekkel korábban, a családi, baráti kör és az iskolai, munkahelyi közösség, itt pedig behatárolt a lehetséges partnerek száma. Mivel a „szinglik” kiugró számban használják a világhálót, megoldást jelenthet számukra a netes párkeresés, jóllehet az Utasi által vizsgált statisztikai mintában ennek hatásfoka csekélynek, épp csak a véletlen találkozással egyenértékűnek bizonyult.
Négy év azonban az internetes világban nagy idő, elképzelhető, hogy ma már egészen más eredmény születne. Az NRC Piackutató 2007. második félévi felmérése szerint a csaknem hárommillió magyar internetező 28 százaléka használja társ-, és partnerkeresésre a világhálót.
Hazánkban immár egy tucatnyi nagyobb, és több száz kisebb társkereső portál áll rendelkezésünkre, köztük fizetősek, teljesen ingyenesek, illetve olyanok, ahol mobiltelefonos fizetéssel többletszolgáltatásokhoz juthatunk: naplót vezethetünk, bemutatkozó lapunk előrébb kerül a keresőprogramban, valamint korlátlan számú levelet küldhetünk el az ingyenese küldhető havi tizenöt helyett. Ez utóbbi mennyiség egyébként, hacsak nem „láncrandisok” vagyunk, bőven elég lehet, tekintve, hogy egy-két levélváltás után a párkeresők általában email-címet vagy telefonszámot cserélnek. Jelenleg a Randivonal több mint 682 ezer felhasználóval rendelkezik, 56 százalékuk férfi. A Nők Lapja Café Párkereső esetében fordított az arány: 84 ezer nő és 53 ezer férfi keresgél az oldalon. A fővárosiak aránya általában minden társkeresőn kiemelkedően magas. Az általános célú párkereső oldalak (az ún. tematikus társkeresőkről lásd keretes írásunkat) közt megfigyelhető egyfajta szegmentálódás, így a Csajozás.hu és a Pasizás.hu elsősorban a kamaszok igényeit szolgálja ki, míg például a Nők Lapja Café Párkeresőn nagy számban találunk komoly szándékú, részben az idősebb korosztályokba tartozó felhasználót is.
A napjainkban gomba módra szaporodó és egyre nagyobb népszerűségnek örvendő „webkettes” közösségi portálok, noha nem ez az eredeti céljuk, a régi barátokkal, kollégákkal való kapcsolattartás mellett ideális terepei lehetnek az internetes társkeresésnek is. A jelenleg 3,5 millió regisztrált felhasználóval, és átlagosan napi 1,2 millió egyedi látogatóval rendelkező Iwiw számos szerelmi kapcsolat szövődésének színhelye volt már, még ha sokan sérelmezik is a kéretlen reklámok és értelmetlen körlevelek mellet befutó ismerkedési célú üzeneteket. Az pedig, hogy a userek miként reprezentálják már meglévő párkapcsolatukat, kiírják-e a „kapcsolatban” státuszt adatlapjukra, milyen fotókat tesznek fel és azokat milyen képaláírással látják el, bizonyára számos szociológiai és pszichológiai tanulmánynak lehetne anyaga. A hazai kistestvérénél lényegesen komplexebb szolgáltatást nyújtó és immár világszerte 64 millió felhasználóval büszkélkedő Facebook tág teret ad a társkeresőknek is: adatlapunkon külön jelezhetjük, ha párkapcsolatot keresünk, a rengeteg letölthető alkalmazás közt pedig tucatjával találunk ismerkedést, flörtölést szolgáló segédprogramokat is. A felsoroltakon kívül természetesen számos egyéb módozata is van az internetes társkeresésnek, például a chat, mely azonban nem képezi cikkem tárgyát.

„Büszkék arra, hogy csak a macska várja őket”

Megkérdezettjeim, akiket a Nők Lapja Café Párkereső és a Startrandi nevű oldalakon kerestem meg, főként az Utasi-féle tanulmányban is említett okokkal magyarázták, hogy miért próbálnak szerencsét az internetes társkeresőkön. Jellemzően húszas és harmincas egyedülállók panaszkodtak arról, hogy rengeteg idejüket és energiájukat leköti a munkájuk, emellett szűknek találják a munkahelyi, egyetemi, vagy baráti körben történő ismerkedés lehetőségeit. Vidéken ez a probléma hatványozottan jelentkezik. (A megkérdezettek egy részének nevét kérésükre megváltoztattam.)
„Elég aggasztónak tartom, hogy vannak társtalan emberek, akik kifejezetten büszkék arra, hogy hazaérve csak a macska várja őket”- meséli a 24 éves Noémi, aki abban bízik, itt végre talál egy „normális, intelligens, komoly fiút”. Sokan így kívánnak egy esélyt adni maguknak, egyszerre akár több párkeresőbe regisztrálva, bár nem mindenkinek az ásó-kapa-nagyharang lebeg a szeme előtt. „Egy hosszú és bonyodalmas kapcsolaton vagyok túl és szimplán csak ki akartam deríteni, mennyire vagyok még piacképes. Igazából nagyon jól tudom, hogy nem itt fogom megtalálni a következő páromat”- magyarázza a még csak 21 éves Klári. Van, aki ”véletlenül” keveredett ide, mint a Mela nicknevű harmincéves fiú. „Megtetszett egy fórum és itt ragadtam. Később bekukkantottam a társkereső oldalra és ott megtetszett egy lány. Mivel nem volt barátnőm, írtam neki. Gondoltam, ha »csak« barátra lelek, már akkor is jól járok”.
Ez az ismerkedési mód természetesen nem csak a húszas, harmincas egyedülállóknak kedvez, a Nők Lapja Café Párkeresőjében nagy számban keresi párját szüleik korosztálya is. A Maribo felhasználónevű 63 éves özvegy hölgy fiatalabb ismerősei sikerén felbuzdulva lépett a virtuális társkeresés mezejére. „Még csak fél éve próbálkozom, de ennek a korosztálynak már sokkal nehezebb. Kialakult szokásokkal, életvitellel új életet kezdeni, bármilyen ismeretség alapján igen körülményes”. Maribo szkepticizmusának más oka is van: „Azzal a szomorú tapasztalattal is szolgálhatok, hogy sokkal több a női oldal, mint a férfi, főleg ha korosztályok szerint vesszük. Rengeteg kulturált, jól szituált nő netezik kevés sikerrel, mert a férfioldal nem ugyanazt keresi, amit ők. Ma a viagrás világban a nyolcvanéves is harmincévesre vadászik, fő érdeklődési körük az erotika. Ez nem lenne baj, ha önkritikával és egészséges életszemlélettel is párosulna ez az igény”.
Az általam vizsgált társkeresők legtöbbjében egyébként fiatalabb korban masszív, szinte kétszeres férfitöbbség jellemző, a közép- és idősebb korúak esetében azonban kiegyenlítődik, néhol meg is fordul az arány.

Nulladik látásra

„Hiába nem láttalak még, az embert, / ha minden betűd mégis eleven, / ha érezlek, mint kisujjam az entert, / Van nulladik látásra szerelem?”- írja Varró Dániel Email című versében, a felvetett kérdés pedig megosztja a párkeresőket. Sokan a hosszas levelezés hívei, miáltal már személyes találkozás nélkül is kötődés alakulhat ki, olykor teljesen kitárulkoznak egymás előtt az ismerkedő felek. „Megkönnyíti a randit. Úgy tudunk néhány témáról beszélni, mintha ezer éve ismernénk egymást”- vallja Mela és nem ő az egyetlen férfi, aki hasonló véleményen van. „Megfelel a stílusomnak a távolról, levélben történő ismerkedés, kedvenceim a Szerelem hálójában és az Illatszertár című filmek” – ad betekintést romantikus lelkivilágába a 40 éves Vilmos. Sokan az adatlap és a fotók megtekintése utáni, további szűrőnek tekintik a levelezést, és csak ezután szánják rá magukat a személyes találkozásra.
Ellenérveket is könnyű sorolni, hiszen a másik fél kisugárzását, hanghordozását, mimikáját, illatát csakis élőben lehet megismerni. Többen ezért az azonnali számcserére és találkozásra esküsznek.
Sok férfi sérelmezi, hogy a nők egy része nem válaszol bemutatkozó leveleikre, még egy rövid, elutasító válasz erejéig sem. „Ha az ember tíz lánynak ír és egyik sem ír vissza, az nagyon betesz az önbizalomnak” - mondja Mela. Ehhez persze hozzá lehet edződni, egy megkezdett levelezés se szó, se beszéd megszakadása viszont már nagyobb csalódást jelenthet. „Egyszer csak nem válaszol, pedig látom, hogy nap mint nap megnézi a leveleit. Újabb levelet írok, arra sem reagál. Pedig ő jelölt be engem. Nem magyarázta meg. Ilyen is van, de nem általános”- panaszolja Vilmos, ez a viselkedés persze a férfiaknál is megtalálható, ahogy azt a 21 éves Emese megfogalmazza: „Inkább nem válaszolnak, vagy ígérgetnek, minthogy őszintén megmondják, hogy »figyelj, ez van, nem vagy az esetem.« Semmi probléma nem lenne, ha őszintén megmondanák, szerintem ez a normális”. Az egyenesség hiánya érthető módon sokaknak okozhatott kellemetlen emlékeket. „Eleinte nagyon lelkesek, minden nap írnak. Aztán találkozunk egyszer-kétszer és ahelyett, hogy megmondanák, nincs esélyem elkezdenek elmaradozni. Időnként még jelentkeznek és ilyenkor bizonygatják, hogy nagyon elfoglaltak és nem értek rá. Eközben azért látom, hogy szinte mindennap fent voltak a társkereső oldalon” - mutat rá a 36 éves Anikó.
Az efféle etikátlanságoknál talán kevésbé problematikusak, mégis sokak számára zavaróak lehetnek a vulgáris üzenetek, melyek olykor csak unatkozó frusztrált kamaszoktól, származnak, máskor viszont nyíltan szexuális kalandot keres a feladójuk. „Első körben igencsak instantnak éreztem ezt az egészet. Olyan húspiac szagúnak. Aztán rájöttem, hogy vagy bosszankodom a vadbarmokon, vagy átlépek rajtuk. Van, aki belemegy mindenféle buta játékba, hányinger dolgokba” - magyarázza egy 34 éves debreceni nő, aki a társkereső portálon vezetett naplójában több, „szociopaták” által okozott kellemetlen élményről számol be, és néha úgy érzi, mintha „vadasparkba” csöppent volna. Nemtől függetlenül kaptam olyan véleményeket, hogy jó volna elkülönített szexpartner-keresőt létrehozni, hogy ne velük, a komoly kapcsolatra vágyókkal próbálkozzanak. Nyitott kapukat döngetnek: „lényegre törők” kedvéért több nagy társkereső portál kínál különálló szexrandi részleget. Úgy látszik azonban, hogy ezen oldalak szinte kizárólag a nemi szervekre fókuszáló obszcenitása a kalandorok jó részét is kiábrándítja vagy elijeszti.

Szembesítés

A sok tévútra futott és elhalt levelezés közt persze van, amikor elérkezik a személyes találkozás ideje is, egy négyszemközti beszélgetés mindenképp fordulópontot jelent az ismerkedés további kimenetelében. Van, hogy itt bizonyosodunk meg róla, hogy akit fényképei és levelei alapján ideálunknak tekintettünk, fél óra elteltével már elviselhetetlennek tűnik. Előfordul, hogy egy számunkra kellemetlen hanghordozás, egy ápolatlan fogsor, vagy egy bizarr szandál-zokni kombináció összetöri virtuális ideálunkról alkotott képünket. És persze van, hogy szimpatikus és rokonszenves az illető, csupán az a közhelyesen csak „bizonyos szikrának” nevezett valami hiányzik.
„Igazából csak rossz élményem volt. Általában két-három óra beszélgetés után rájön az ember lánya, hogy ennek semmi értelme, elnézést kér, kiszalad a mosdóba, felhívja a barátnőjét, lead neki pár SOS-jelzést. Aztán visszamegy, várja a felszabadító hívást, elnézést kér, kiszalad és hálálkodik, hogy megint friss levegő” - ez nem a Szex és New York című sorozat forgatókönyvének részlete, hanem Noémi nevű 24 éves megkérdezettem panaszkodott félresikerült randijairól. Mela azonban sikerélményről számolt be: „Írt egy lány nekem, akivel úgy egy hónapnyi levelezés után találkoztam. Az első randin összejöttünk és egy csodás évet töltöttünk el egymással”. Bár a kapcsolat véget ért, Mela újból bizakodó, hiszen ”ami egyszer bejött, bejöhet még egyszer”. „A hat lányból, akivel találkoztam, három nem akart velem második randit, kettővel én nem, míg az a bizonyos egy összejött”- készít precíz számvetést társkereső pályafutásáról a 28 éves András.
A négy évvel fiatalabb Dávid szerint viszont az internetről megismert lányokkal randizgatni nehezebb és „stresszesebb”, mint a szűkebb-tágabb baráti körből származókkal. „Ott folyamatosan kapom a jelzéseket a közös ismerősöktől, mit csináltam jól, mit nem, érdemes-e tovább próbálkoznom egyáltalán. És persze az is nagy könnyebbség, hogy ez esetben valamennyire egy közegben mozgunk”. Mindez azt is megvilágítja, miért volna kiemelten fontos az őszinteség a virtuális társkeresésben.
Adott a képlet: két hasonló korú, a levelezés alapján hasonló érdeklődésű és értékrendű személy, egy estébe nyúló beszélgetés, viszont nulla kölcsönös vonzalom. Mi az eredmény? Ahogy Humphrey Bogart mondta a Casablancában: lehet, hogy egy csodálatos barátság kezdete. Megkérdezetteim közül rengetegen számoltak be az internetes társkeresőkről indult barátságokról. „Társat még nem találtam, de találkoztam egy nagyon értékes emberrel, azóta heti kapcsolatban vagyunk. Fontos a másik” – meséli a 34 éves debreceni nő. Mela is hasonlókról számolt be: „Több jó élményem volt: két barát és egy társ, akiket idáig »begyűjtöttem«”, de Vilmos sincs ezzel másként. „Párt, akivel eljutottam volna a férfi-nő kapcsolat szintjére nem találtam, de szereztem néhány kedves nőismerőst. Hogy nem jutottunk tovább, annak én voltam az oka. Nem passzoltunk igazán, úgy éreztem”.
Az eredmények vegyesek tehát, de a lelkesedés lankadatlan. Mint láthattuk, az sem mindig jár rosszul, aki végül nem a párját találja meg itt. „Igazából olyan ez a társkereső, mint a zsákbamacska” – magyarázza Noémi - „Veszélyes, kiszámíthatatlan, néha ijesztő, de játék, és játszani jó”. Természetesen az internetes társkeresés is csak egy lehetőség a sok közül, vágjunk bele bátran, de azért ne járjunk behunyt szemmel az utcán sem.



Keretes írások:
Fiúk a klubon kívül

A világháló kiváló lehetőséget ad a speciális igényű és érdeklődésű emberek, vallásosak, avagy különféle kisebbségekhez tartozók párra találására, akiknek a hétköznapi életben való ismerkedés nehézségekbe ütközne. Itthon is létezik már többek közt vegetáriánus, duci, keresztény, zsidó, állatbarát, mozgáskorlátozott vagy épp nemzeti érzelműeket célzó netes társkereső. Talán az egyik legjelentősebb ilyen csoportot a homoszexuálisok jelentik. Csongor (24) és Tibor (28) a Randivonal társkereső Melegrandi aloldalán találtak egymásra, kapcsolatuk immár öt éve tart, nemrég egy német kisvárosban teremtették meg közös otthonukat. Teljesen átlagos kinézetű és életmódú srácok, akikre abszolút nem illik a köztudatban még mindig jelen lévő hedonista-promiszkuis meleg sztereotípiája, ahogy az a Gay Pride-on vagy a Fiúk a klubból (Queer As Folk) című sorozatban látható.
Csongor nem járt soha meleg szórakozóhelyen: egyedül nem akart menni, mást pedig nem ismert, aki ilyen helyekre jár. A Melegrandi társkeresőn nem érték rossz tapasztalatok: bár olykor kapott obszcén leveleket is, inkább viccnek fogta föl azokat. Megismert olyat is, aki akkor tűnt el, amikor személyes találkozóra került volna a sor, ő azonban nem dőlt a kardjába ettől sem: „ez benne van a netes társkeresésben. Ha valakit egy szórakozóhelyen szólít le az ember, sokkal kínosabb szituációk tudnak kialakulni”.
„Két hét levelezés után megbeszéltünk egy randit az Oktogonon” - folytatja Tibor - „egy helyes mosolygós srác jött felém kissé bizonytalanul, de mégis határozottan. Biztos voltam benne, hogy ez csak Csongor lehet. Beültünk egy helyre, hosszasan beszélgettünk vörösbort kortyolgatva. Éjfél után elindultunk hazafelé. Egy darabon egy felé vezetett az utunk. Ekkor már tudtam, hogy megtaláltam az igazit”.
A pár egyetért a netes társkeresés hatékonyságában és ezt nem csak az ő kapcsolatuk bizonyítja. „Külföldön, nyelvtanfolyamokon, Dublinban, Bécsben, és itt Németországban is sokaktól hallottam már, hogy a neten ismerkedtek meg párjukkal”- állítja Csongor, aki szerint a gátlásosabb embereknek is nagy segítséget jelentenek az internetes tárkeresők. Tibor pedig elmondja, egy „heteró” barátja is így találta meg barátnőjét, az ő kapcsolatuk immár három éve tart. „Különösebb veszélyeit a netes társkeresésnek nem látom. Természetesen egy email mindet elbír, de végülis senkit sem kötelez semmire” - összegzi tapasztalatait Tibor.


Már dédanyáink és dédapáink is…

Korántsem új keletű jelenség valamely médium segítségének igénybe vétele a párkeresésben. Gáti István „Hozott szalonnával…” c. könyvében 1900 és 2000 közti magyar újsághirdetéseket gyűjtött össze, ezek egy jelentős része házassági hirdetés, melyek immár több mint száz éve jelen vannak újságjainkban. E tömör és velős szövegek mindegyike egy-egy kis szelet történelem, melyből képet kaphatunk az adott korszak értékrendjéről, párkapcsolattal szembeni elvárásairól.
Manapság sokan felháborodunk, ha valamely népszerű műsorújság apróhirdetői közt „gáláns szponzort” kereső diáklányokat találunk, pedig ők legalább nyílt kártyákkal játszanak, szemben azokkal, akik csak implicit módon fogalmazzák meg nagyon is határozott anyagi igényeiket. Az internetes társkeresők némelyikén ugyan opcionálisan nyilatkozhatunk vagyoni helyzetünkről és arról, rendelkezünk-e lakással vagy autóval, azonban kevesen élnek e lehetőséggel. A XX. század elejének házassági hirdetései egyáltalán nem voltak szemérmesek, ha az anyagiakról volt szó. „Tizenkilenczéves keresztény urileány 80000 korona készpénzhozománnyal, ugyanannyi örökséggel, férjhezmenne hozzáillő fiatalemberhez” - olvasható egy 1912-es Pesti Naplóban. Azonban már ekkor is volt, akinek nem számított a pénz: „Hozományt nem kérek, de ha bármennyi értéke van is, olyan áldozatként tekintse, mint én, életem becsületes feláldozását viszont” - hirdeti magáról egy „elváló bús keresztény fiatalember” egy 1915-ös Pesti Hírlapban.
Korántsem csak házassági hirdetésekkel találkozhatunk a századelőn. Egy 1911-es Pester Lloyd-beli hirdetésben egy nő „szellemes levélcserébe bocsátkozna intelligens úrfiúval”, a Pesti Hírlap egyik 1917-ből való számában pedig a következőt olvashatjuk: „Harctéren küzdő fiatal hős, ki pár nap múlva szabadságra megy, ez úton keresi feltétlen úrileány tisztességes ismeretségét »Sírva vigadok« jeligére".
Mielőtt pedig valaki kimondaná, papírra, billentyűre vetné a „mai rohanó világunkban” kezdetű közhelyet, és azt hinné, a magány csak napjainkban jelent hatalmas problémát, gondoljon erre az 1932-es budapesti hírlapbeli hirdetésre: ”A mai tülekedő hajszás életben nehéz élettársat találni valakinek, akinek munkakészségén, szép bútor és kelengyén kívül csak egyéni értékei vannak. 37 éves magas, erős, elvált asszony társaság hiányában rábízza magát erre a hirdetésre, hátha akad egy magányos, szeretetre vágyó lélek, kivel megteremthetnék a közöny és durvaság Szaharájában a maguk oázisát”.

Megjelent: Műhely, 2008. június 2.

Mi az esélye egy világgazdasági válságnak és mik a Magyarországot fenyegető veszélyek?  Hol hibázott a hazai gazdaságpolitika és mit tehetnénk a társadalmi kettészakadás megakadályozása érdekében? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Róna Péter közgazdásszal, az ELTE tiszteletbeli tanárával.

Mit értünk gazdasági válságon, mennyire veszélyezteti ez hazánkat?

Magyarország esetében két teljesen független jelenség találkozik, egy világgazdasági és egy belföldi jelenség. Ami a világgazdaságot illeti, ott alapjában véve pénzügyi válságról van szó, aminek a fő, de nem kizárólagos motorja az, hogy Amerika mintegy hat százalékkal rendszeresen többet fogyaszt, mint amennyit termel. Ez óriási külkereskedelmi deficithez vezet már legalább egy évtizede, és óriási dollár-felhalmozódáshoz világszerte. Kínának több mint 1200 milliárd dollár tartaléka van külkereskedelmi többletből. Az olajtermelő országok az olajár megugrásának köszönhetően szintén óriási többleteket halmoznak fel, Oroszország szintén többlettel küszködik, gazdasági szerkezete nem képes ezt kezelni.
Most ez a tőkefelhalmozódás okozta az úgynevezett másodlagos jelzálogpiaci válságot. A jelenség hasonlít a fejlődő országok ’70-es, ’80-as évekbeli pénzügyi válságaihoz. Az akkori olajár-robbanás a bankoknak többletforrásokat hozott, akik ezt kétségbeesetten próbálták kihelyezni Brazíliába, Argentínába, Mexikóba, amely országok ezeknek a hiteleknek a megfelelő kezelésére alkalmatlanok voltak. Nem voltak hitelképesek.
Valójában ugyanez történt megint. Az amerikai túlfogyasztás és az olajárrobbanás során felhalmozódott tőkét a nemzetközi pénzügyi rendszer ismételten rossz helyre, hitelre alkalmatlanok kezébe közvetítette, történetesen ezek most az USA-beli szegények voltak.
A nemzetközi pénzintézetek óriási veszteséget könyvelnek el. A legutóbbi számítások szerint, a veszteség mértéke már eléri az 1000 milliárd dollárt. És nincs vége. Ez hatalmas pénz, vegyük úgy, hogy Magyarország éves GDP-je ennek a nyolcada.
Magyarország egyébként nincs különösebben kitüntetett veszélyhelyzetben. Azt mondanám, ha összeállítanánk a világ húsz legveszélyeztetettebb országát, akkor valószínűleg nem lennénk közöttük.
Komoly veszélyforrás viszont a dollár árfolyamának esetleges összeomlása. A világgazdaság alapvalutája idáig a dollár volt, aminek az ára egyfolytában csökken. Ha a dollárban megrendül a bizalom és a befektetők például euróra vagy rubelre váltanak, akkor egy óriási krízis előtt állunk. Szerintem a dollár árfolyamának a lemorzsolódása most már olyan mértékű, ami ezt a veszélyt komolyan felveti.

Mi a második, a belföldi probléma a magyar gazdaságban?
 
Előre jelzem, én ebben a kérdésben sajátos kisebbségi véleménnyel vagyok megáldva, amit a magyar közgazdász társadalom túlnyomó többsége nem oszt. A magyar baj lényege az, hogy a rendszerváltáskor a közgazdászok úgy vélték, az ország felzárkózása és átalakítása szinte kizárólag a tőkétől függ majd. Nemcsak fejlesztéshez szükséges eszközként tekintettek rá, hanem úgy gondolták, a tőke dinamizálja a társadalom, a kultúra átformálását.
Így az Antall-kormány a volt szocialista országok közül elsőnek indította be a privatizációt, és elsőnek hozta meg a nemzetközi tőke által kért törvényeket, hogy ideiglenesen biztonságban érezhesse magát. Meg is volt ennek az eredménye, a kilencvenes években büszkén és örömmel konstatáltuk, hogy nálunk van a legtöbb külföldi befektetés. Szép és derék dolog, de van ezzel egy pár probléma.
Az első a Kuznets-Williamson-olló. Ez azt jelenti, hogy amikor egy ország a felzárkózás pályájára lép, először a fejlettebb régiók és társadalmi rétegek zárkóznak fel, így
kinyílik az olló a felzárkózni képes és arra képtelen társadalmi rétegek és régiók között. Magyarország az egyik legnagyobb áldozata ennek a jelenségnek, itt a legrohamosabb a kettészakadás. A külföldi tőke adta lehetőségeket felhasználni képes társadalmi rétegek és régiók ebből jól jártak, mások egyszerűen leszakadtak. A jól járt réteg lényegesen kisebb, a leszakadt rétegeket viszont el kell tartani a társadalmi béke fenntartása érdekében. Mindenki osztja a jó tanácsokat, hogy az állami kiadásokat kellene csökkenteni, nem a bevételeket, de emiatt erre nincs lehetőség. A szociális kiadások olyannyira megnőttek, hogy ma Magyarországon az átlag háztartás állami szubvencióból fakadó bevétele magasabb, mint a szocializmus időszakában volt. Nő a költségvetési deficit, a külföldi tőke pedig ma már nem képes kitermelni azt a többletvagyont Magyarországon, amiből a szükséges szociális juttatásokat elő lehetne állítani.

Volt-e ebből a szempontból különbség a rendszerváltás utáni kormányok közt, vagy csak a szavak szintjén?

Nincs különbség. Bármit mondanak is, igazából a retorikai vita csak arról szól, hogy melyik felállás kedvezőbb a külföldi tőkének. Az a vélemény, az a hit, hogy a felzárkózás kulcsa a külföldi tőke, továbbra is a központi gondolat az összes parlamenti párt esetében. Tévednek.

Miben látja a fejlődés kulcsát?

Az oktatásban és a munkában. Az én jelszavam nem a külföldi tőke, hanem dolgozni, tanulni. Lehet, hogy a drága autópályák a külföldi befektetők érdekeit szolgálják, de ha azt kérdezem, hogy az autópályákból hány munkahelyet teremtünk, akkor lesújtó választ kapunk. Ebből a szempontból ez rossz befektetés.
A rendszerváltozás utáni négy évben elvesztettünk körülbelül másfélmillió munkahelyet, és abból 14 keserves év alatt visszateremtettünk legfeljebb kétszázötvenezret. Nyilvánvaló, hogy valamit nem jól csináltunk, mert a hasonló helyzetű lengyelek az elvesztett munkahelyek 45 százalékát, a csehek 60-70 százalékát visszahozták. Mindenki átesett azon a gondon, hogy a gazdaságilag értelmezhetetlen szocialista munkahelyek hatalmas számban szűntek meg, viszont más országok több új munkahelyet tudtak teremteni.
A magyar esetben jellegzetes, történelmileg egyáltalán nem egyedülálló hozzáállás a külföld majmolása. Az a hit, hogy a külföld, a „Nyugat” majd ezt mind megoldja nekünk. Nem oldja meg. A tőkének nem feladata a társadalmi kérdések és a társadalmi fejlődés biztosítása. A tőke profitot akar teremteni. Minden más kérdés, munkahelyteremtés, szociális gondoskodás, nevelés, oktatás, kultúra ennek van alárendelve. Ez a tőke természete, és ebből sok jó fakad. A tőke lehet a társadalmi fejlődésnek a motorja, de semmi esetre sem a kormánya.

Több cikkében is említette, hogy a rendkívül alacsony hazai foglalkoztatási arány megváltoztatása érdekében a mezőgazdaságra fektetne nagyobb hangsúlyt. Mivel támasztaná ezt alá?

A Kuznets-Williamson-ollón túlmenően a másik nagy tétel egy fejlődő vagy felzárkózó ország számára az úgynevezett komparatív előny kérdése, vagyis megtalálni, hogy miben vagyunk hatékonyabbak, mint más országok. A rendszerváltozás utáni törvények a komparatív előnyt úgy próbálták létrehozni, hogy kedvezményeket nyújtottak a külföldi befektetőknek. De ilyen előnyöket tartósan nem lehet megvenni. Ezek vagy vannak, vagy nincsenek.
Az alapvető komparatív előnyünket a vízellátottságban látom. Olajunk nincs, de van vizünk. A mi esetünkben két izgalmas formája van, az egyik az úgynevezett gyógyvíz, a másik pedig ami öntözésre alkalmas. A másodikhoz kapcsolódik a sok nagyon jó minőségű termőföld, ami a mezőgazdaságot egy teljesen új pályára helyezheti. Az EU-ban a mezőgazdasági termelésbe bevont területek 11,8 százaléka öntözött. Magyarország esetében ez kevesebb, mint három százalék.
A hagyományos magyar vízgazdálkodási stratégia arról szól, hogy a bejövő vizeket minél előbb „tessékeljük ki”, ahelyett, hogy összegyűjtenénk és öntöznénk vele. Mivel minden tíz évben van nálunk két aszály, és két árvíz, az eredmény az, hogy tíz évből hat jó, és négy rossz. Mikor neves közgazdászok a magas önköltségre és alacsony hatékonyságra hivatkozva nem akarják a magyar mezőgazdaságot fejleszteni, akkor látni kell, hogy az árvíz és az aszály miatti kiesésről mi tehetünk, mi dobjuk ki ezt a négy évet. A kormány viszont ismét úgy döntött, hogy elhalasztja a víztárolók felépítését. Én már legalább négy éve írom és mondom, hogy a világpiacon élelmiszerár-robbanás várható, ez pedig rendkívül kedvező helyzetet teremtene a magyar mezőgazdaság számára, ha megfelelő öntözési infrastruktúra jönne létre.
Mind a gyógyvízturizmus, mind a mezőgazdaság nagy munkaerő-felszívó képességgel rendelkezik, főként az alacsonyabb képzettségű emberek számára. Más lehetőséget nem látok a szétnyílt olló összébb zárására.

Az utóbbi évek kormányai tettek lépéseket a társadalmi szétszakadás megakadályozására?
 
Gyakran találkozom kormányoldali és ellenzéki politikusokkal és azt kell mondanom, hogy ez a kérdés sokkal kevésbé izgatja a magyar politikát, mint engem. Pedig az erkölcsi szemponton túlmenően gazdaságilag is nagyon káros jelenségről beszélünk, mert az olló szétnyílása alulfoglalkoztatottságot eredményez, így egy fontos termelési tényező, a munkaerő kihasználatlanul marad. Hogy lehet több mint kétmillió munkavállaló korú magyart parlagon hagyni és elképzelni, hogy így fogunk fejlődőképes gazdaságot létrehozni?

Meddig mehet ez így tovább? Vezethet-e ez gazdasági válsághoz? Tehetünk még valamit ellene?

Az egyik baj az, hogy az EU tagság azt is jelenti, hogy nehezen bukhatunk meg: alapvetően megvédi a politikát és a társadalmat a megfelelő lépések megtételétől. Az elkövetkezendő öt évben beáramlik az országba annyi uniós pénz, aminek segítségével a bukás elkerülhető. Ugyanekkor ez azt is jelenti, hogy a bukás félelmétől kikényszerített döntések valószínűleg nem fognak megszületni. Én azt mondom, nem lesz óriási gazdasági válság, viszont csendes, folyamatos leszakadás várható.

Egy átlag állampolgár mit érez meg ebből leghamarabb?

Ha az ember nem dugja ki az országból az orrát, talán nem érzi meg, csak ha van összehasonlítási alapja. A mindennapi életben pedig tovább fog küszködni. Az átlag magyar háztartás kiadásainak 25 százaléka az élelmiszerköltségeket fedezi. Az elkövetkező öt évben az élelmiszerköltségek megduplázódnak, nyilvánvaló, hogy a háztartások jelentős nyomás alá kerülnek.

Elképzelhetőnek tartja egy olyan új politikai elit megjelenését, amely ebből a helyzetből ki tudná vezetni az országot?

Én ennek a jeleit még nem látom.

Mint írta, ön vitában áll Matolcsyn keresztül Bokrosig a közgazdász-társadalom nagy részével. A közgazdászokra mennyire jellemző a politikai szekértáborok menti megosztottság?

Ez a közgazdász generáció a hetvenes évek neoliberális tőkeorientált gazdaságfilozófiáját képviseli. Ez a közös nevező jelentősebb, mint bármilyen más nézetkülönbség.

Balog Dániel