Cikkeim

Megjelent: T3K, 2006. november

Nézed a vizet, lassan hömpölyög lefelé a Duna. Rendületlenül, akár a könny az arcodon, olykor. Ma valahogy nem. Csak a fojtogató csend. Nézed, milyen más most ez a víztükör. Nem tudod, miért, de valahogy másnak látod. Kirándulócsoport ballag az éjszakában. Idegenek. Neked mindenképp, de arra gondolsz, talán egymásnak is. Ámbár, azt érzed, valahogy mindenki mindenütt idegen, még ha tekintetünk össze is találkozik néha. Valamit beszélnek, nem érted, hogy mit. Nem is érdekel. Senkit nem értesz. Magadat sem. Bármennyire is szereted önmagad, megértened még nem sikerült.
Lomha uszály érkezik, teljesen betölti a szemed előtti teret, míg áthalad előtted, a Lánchíd kőpillérei közt. Néhány nap múlva már a tengeren jár talán, messze innen.
 
Léptek zajára kapod fel a fejed. Bájos, keleti lány halk léptei. Nem vesz észre, mereven bámulja a látképet fényképezőgépén keresztül, mandulaforma bal szeme egész szűkre zárul.
Kattintgat, megállás nélkül, dolgozik a gép. Egy Halászbástya, két Parlament, három Lánchíd, két Citadella… és még öt kép vidám társairól, akik egy térképet lóbálva integetnek neki. Valamit kiáltanak. Nem érted egy szavukat sem. Elfordulsz. Mire visszanézel, már messze járnak mind.
 
Azt gondolja talán, hogy jpg - képekbe zárhatja a pillanatot, hogy ezentúl az csakis és kizárólag az övé legyen, és a maga romlatlanságában, egyediségében maradjon meg számára? Hogy évtizedekig, évezredekig megmaradjon minden ugyanolyannak, a bitek fogságába zárva? Meddő próbálkozás. Átélni csak akkor tudod a pillanatot, ha el is tudod engedni, így megy ez. Az emlékeid nem veheti el senki, azok a tieid. Csak azok a tieid, semmi más.
 
Van mire emlékezned. Van minek örülnöd, amire ha visszagondolsz, tudod: érdemes élni mindezért. Igen, mindezért érdemes, ezt biztosan tudod.

Langy eső kezd esni. Elmosolyodsz.

Megjelent: T3K, 2006. november
Önsajnálat és önimádat, szeretet és gyűlölet, születés és a végső óra: Morrissey a végletek embere, egyike azon keveseknek, akik mindezt hitelesen tudják előadni, a hatásvadászat csapdájába bele nem esve. Melankolikus, keserűen gúnyos, fanyar, az öniróniát sem nélkülöző dalai, karizmatikus személyisége tették őt a mai könnyűzene egyik legfontosabb, ámbár Magyarországon kevéssé ismert alakjává.

2004-es nagy visszatérése utáni második albuma a Ringleader Of The Tormentors, melyhez Római tartózkodása során merített ihletet, többek közt Ennio Morriconéval együttműködve. Együttműködésük gyümölcse a Dear God Please Help Me című orgonával és vonósokkal kísért csodaszép ballada, mely nyílt (homo?)szexuális utalásaival további találgatásokra ad okot a magánéletéről szemérmesen hallgató énekessel kapcsolatban, akárcsak a You Have Killed Me című sláger, melyben a szerző Pasolinivel, majd Viscontival azonosul, a dalban emlegetett Piazza Cavour pedig a pletykák szerint a melegek közkedvelt randihelyszíne. Azonban ’Moz’ továbbra sem fél más, erősebb megütközést keltő témák feldolgozásától sem, van itt például apagyilkosság (The Father Who Must Be Killed), vagy a szülők széltől is óvott szeme fényéből gyilkossá váló gyermek története (The Youngest Was The Most Loved). Ez utóbbi számhoz készült fekete-fehér klip hangulata talán Fellini La Dolce Vita-ját volt hivatott megidézni, amint az agresszív fotósok hada igyekszik lencsevégre kapni a rendőrautóhoz kísért, megbilincselt főhőst. 

Legkevésbé a már-már közhelyszámba menő Bush-szívatástól sem mentes I Will See You In Far Off Places tetszik (persze a Smiths egykori frontembere nem most kezdi a hatalomnak való beszólogatást, már a Vasladynek is meggyűlt vele a baja annak idején…) , illetve a számomra túl kiszámítható To Me You Are A Work Of Art, no persze ezeket is sokkal szívesebben hallgatom, mint a Danubius Rádió „mindig a legjobb válogatásának” 95%-át. Ha depressziós dalra vágyunk, leginkább a több, mint hétperces Life Is A Pigsty vág fejbe, egy megrendítő fohász, mély dobbal és a háttérben egy vihar hangjaival. Személyes kedvencem az I’ll Never Be Anybodys Hero Now című, beteljesülhetetlen szerelemről szóló opus: „They who should love me/Walk right through me/I am a ghost /And as far as I know I haven’t even died”, vagy a kislemzre másolt In The Future When All’s Well keserű optimizmusa: „Every day I play a sad game called/In the future when all’s well/Living longer than I had intended/Something must have gone right” .Aztán itt van még a munkásosztálybeli élet görbe tükre az On The Streets I Ran-ben, vagy az élet utolsó óráiban a szeretet győzelméről szóló, egyébként igen pörgős dal, az I Just Want To See The Boy Happy, majd mindezek után az album egy nagyzenekarral és gyermekkórussal kísért derűsebb(?) darabbal zár: At Last I’m Born. Nincs miért sírnunk, végre megszülettünk…

Egyedül azt sajnálom, nem tudtam megnézni a Mestert júliusban a PeCsában. Cserébe a youtube.com-on bárki megtekintheti, mit is alkotott ez az öregecskedő dandy a PinkPop, a Benicássim, vagy az Exit Fesztivál színpadán . Erősen ajánlott.