Megjelent: GT Times, 2007. december
Késő éjjel, Bocskai út. Fagyos és szárazan hideg februári éj, lassan érkezőben a hajnal, a tavasz első, üde leheletével. A márciusnak már az ígérete is bizsergéssel tölt el és érezni véled a lágy szellő puha érintését, mely bele-belekap kabátodba miközben te majd erőtől duzzadóan lépdelsz a Duna-korzón. De még nem ért ide, még nem. Megállt az idő, akkor és ott, és te pontosan tudod, hogy számodra ennek mekkora jelentősége van. Ez a pillanat, ami teljes bizonyossággal kizökkent az eddigi kerékvágásból, kiszakít a mindennapos rutinból, végre véget vet a végtelen véletlen bolyongásnak, véget az állandó keresgélésnek. Otthagyod a fiút, ki voltál, ott hagyod sóvár tekintetével együtt. A vágyott pillanat, ami sodor magával, egyre-egyre csak sodor, magával ránt, mint egy örvény, egy Malström, oda repít, ahonnan nincs már visszaút.
Fényes - fekete macska ravasz szűk szeme csillan a botanikus kert elhagyott parkjában, a nappal békésen doromboló ragadozó most friss húsra vadászik. A messzi távolban fényárban úsznak Dél-Buda hídjai és kéményei, a Lágymányosi híd ormótlan vörös oszlopai, de sehol semmi mozgás - a panelházak népe rég nyugovóra tért, az éjszakai busz üresen rója a köröket, és nem bánod különösebben, hogy nem érted utol az utolsót sem. Persze, hogy a hideg és száraz külvilág érdekel legkevésbé, most mindez nem létezik számodra, miért is lenne érdekes, mikor van, ami oly nedves és hívogatóan langyos, hogy teljesen elveszel benne? Törékeny ujjak, aprók, vékonyak és sápadt-fehérek egyenként érnek nyakadhoz, s túrnak bele a hajadba újra és újra. Te pedig viszonzod, mintha tükörképe lennél, lágy, világos, már-már szőkésen vörös haja puha párnátok lesz. Határozott mozdulattal elkapod a karját, csuklója oly vékony, hogy könnyedén körbeér rajta a kezed – úgy érzed, egy erősebb szorítással összeroppanthatnád, apró kis szilánkokra hullana egy szempillantás alatt, akár a porcelán. De miután hátadon érzed e karok gondoskodó simítását és mélyzöld szemeibe nézel, szeme alatti kicsiny szeplői meggyőznek arról, hogy valójában neki van hatalma feletted és te megadod magad ennek a különös, már-már túlvilági lénynek. Míg valószínűtlenül vékony, csontszínű lábai körülfonnak, mint valami polip karjai, furcsa megnyugvás, sosemvolt biztonságérzet vesz rajtad erőt.
18 óra 30 percet mutat a fényújság a pályaudvar előtti téren, köd telepszik a barátságtalan felüljáróra. Átvágsz hittérítőkön és csavargókon át a csatornaszagú aluljárón, és megérkezel az óra alá. Áramlik az arctalan tömeg, fel és le, ki és be, oda és vissza. Kellemetlen nedvesség, nyirkos esőszag keveredik a frissen metszett rózsa illatával, de ebből mit sem érzel, orrodban még mindig csak az ő borzongatóan édeskés aromája, mely furcsamód a kókuszos napolajra emlékeztet, s te elképzeled, mint kened majd végig egy forró júniusi napon porcelán-testén, fedetlen vállától kezdve imádott lábujjaiig. A ködbe bámulsz és aprólékosan tördeled a virágon egyik tövist a másik után, nehogy azokon az apró ujjakon ejtsenek sebeket, melyek olyan jól tudják, hogy mi a dolguk. Most pedig talán csak pár méter és pár másodperc választ el tőlük, és azt sem bánod, hogy elered az eső. A következő villamos már biztos az övé lesz. Vagy ha az nem, akkor a következő utáni… Egy kitartó fedélnélküli már harmadszor próbál letarhálni, eredménytelenül. Nálad nem lesz szerencséje. Ma biztosan nem. Az eső még jobban megeredt, a régi közért feletti falon átsikló fényújság undok piros betűivel mintha pimaszul a szemedbe nevetne, immár ötödszörre ugyanazokkal a hírekkel és kárörvendően forog körbe az óra nyolcat mutatva. Nagyjából ez az a pillanat, amikor már tudod: minden hiába. Émelygés fog el és túl fáradt vagy ahhoz, hogy kérdéseket tegyél fel, meg aztán, minek is? „A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető. The number you have dialed is not in use at the moment. Die Telefonnummer ist zur Zeit nicht erreichbar”- furcsán nyugodtnak tűnik e búgó női hang tizenegyedik hallásra, míg átfagyva és megázva feltuszkolod magad a következő villamosra. A mélyzöld szempárra gondolsz és a sok-sok szeplőre alatta, átlátod a helyzetet, ámde a legkevésbé sem akarod érteni. Hiszen minden olyan valóságosnak tűnt, olyan igazinak, olyan tisztának. Furcsa delíriumos álom volt tán csak az egész, semmi más. Az ajtók záródnak, irány a következő megálló.
