Cikkeim

Megjelent: Műhely, 2008. június 2.

Mi az esélye egy világgazdasági válságnak és mik a Magyarországot fenyegető veszélyek?  Hol hibázott a hazai gazdaságpolitika és mit tehetnénk a társadalmi kettészakadás megakadályozása érdekében? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Róna Péter közgazdásszal, az ELTE tiszteletbeli tanárával.

Mit értünk gazdasági válságon, mennyire veszélyezteti ez hazánkat?

Magyarország esetében két teljesen független jelenség találkozik, egy világgazdasági és egy belföldi jelenség. Ami a világgazdaságot illeti, ott alapjában véve pénzügyi válságról van szó, aminek a fő, de nem kizárólagos motorja az, hogy Amerika mintegy hat százalékkal rendszeresen többet fogyaszt, mint amennyit termel. Ez óriási külkereskedelmi deficithez vezet már legalább egy évtizede, és óriási dollár-felhalmozódáshoz világszerte. Kínának több mint 1200 milliárd dollár tartaléka van külkereskedelmi többletből. Az olajtermelő országok az olajár megugrásának köszönhetően szintén óriási többleteket halmoznak fel, Oroszország szintén többlettel küszködik, gazdasági szerkezete nem képes ezt kezelni.
Most ez a tőkefelhalmozódás okozta az úgynevezett másodlagos jelzálogpiaci válságot. A jelenség hasonlít a fejlődő országok ’70-es, ’80-as évekbeli pénzügyi válságaihoz. Az akkori olajár-robbanás a bankoknak többletforrásokat hozott, akik ezt kétségbeesetten próbálták kihelyezni Brazíliába, Argentínába, Mexikóba, amely országok ezeknek a hiteleknek a megfelelő kezelésére alkalmatlanok voltak. Nem voltak hitelképesek.
Valójában ugyanez történt megint. Az amerikai túlfogyasztás és az olajárrobbanás során felhalmozódott tőkét a nemzetközi pénzügyi rendszer ismételten rossz helyre, hitelre alkalmatlanok kezébe közvetítette, történetesen ezek most az USA-beli szegények voltak.
A nemzetközi pénzintézetek óriási veszteséget könyvelnek el. A legutóbbi számítások szerint, a veszteség mértéke már eléri az 1000 milliárd dollárt. És nincs vége. Ez hatalmas pénz, vegyük úgy, hogy Magyarország éves GDP-je ennek a nyolcada.
Magyarország egyébként nincs különösebben kitüntetett veszélyhelyzetben. Azt mondanám, ha összeállítanánk a világ húsz legveszélyeztetettebb országát, akkor valószínűleg nem lennénk közöttük.
Komoly veszélyforrás viszont a dollár árfolyamának esetleges összeomlása. A világgazdaság alapvalutája idáig a dollár volt, aminek az ára egyfolytában csökken. Ha a dollárban megrendül a bizalom és a befektetők például euróra vagy rubelre váltanak, akkor egy óriási krízis előtt állunk. Szerintem a dollár árfolyamának a lemorzsolódása most már olyan mértékű, ami ezt a veszélyt komolyan felveti.

Mi a második, a belföldi probléma a magyar gazdaságban?
 
Előre jelzem, én ebben a kérdésben sajátos kisebbségi véleménnyel vagyok megáldva, amit a magyar közgazdász társadalom túlnyomó többsége nem oszt. A magyar baj lényege az, hogy a rendszerváltáskor a közgazdászok úgy vélték, az ország felzárkózása és átalakítása szinte kizárólag a tőkétől függ majd. Nemcsak fejlesztéshez szükséges eszközként tekintettek rá, hanem úgy gondolták, a tőke dinamizálja a társadalom, a kultúra átformálását.
Így az Antall-kormány a volt szocialista országok közül elsőnek indította be a privatizációt, és elsőnek hozta meg a nemzetközi tőke által kért törvényeket, hogy ideiglenesen biztonságban érezhesse magát. Meg is volt ennek az eredménye, a kilencvenes években büszkén és örömmel konstatáltuk, hogy nálunk van a legtöbb külföldi befektetés. Szép és derék dolog, de van ezzel egy pár probléma.
Az első a Kuznets-Williamson-olló. Ez azt jelenti, hogy amikor egy ország a felzárkózás pályájára lép, először a fejlettebb régiók és társadalmi rétegek zárkóznak fel, így
kinyílik az olló a felzárkózni képes és arra képtelen társadalmi rétegek és régiók között. Magyarország az egyik legnagyobb áldozata ennek a jelenségnek, itt a legrohamosabb a kettészakadás. A külföldi tőke adta lehetőségeket felhasználni képes társadalmi rétegek és régiók ebből jól jártak, mások egyszerűen leszakadtak. A jól járt réteg lényegesen kisebb, a leszakadt rétegeket viszont el kell tartani a társadalmi béke fenntartása érdekében. Mindenki osztja a jó tanácsokat, hogy az állami kiadásokat kellene csökkenteni, nem a bevételeket, de emiatt erre nincs lehetőség. A szociális kiadások olyannyira megnőttek, hogy ma Magyarországon az átlag háztartás állami szubvencióból fakadó bevétele magasabb, mint a szocializmus időszakában volt. Nő a költségvetési deficit, a külföldi tőke pedig ma már nem képes kitermelni azt a többletvagyont Magyarországon, amiből a szükséges szociális juttatásokat elő lehetne állítani.

Volt-e ebből a szempontból különbség a rendszerváltás utáni kormányok közt, vagy csak a szavak szintjén?

Nincs különbség. Bármit mondanak is, igazából a retorikai vita csak arról szól, hogy melyik felállás kedvezőbb a külföldi tőkének. Az a vélemény, az a hit, hogy a felzárkózás kulcsa a külföldi tőke, továbbra is a központi gondolat az összes parlamenti párt esetében. Tévednek.

Miben látja a fejlődés kulcsát?

Az oktatásban és a munkában. Az én jelszavam nem a külföldi tőke, hanem dolgozni, tanulni. Lehet, hogy a drága autópályák a külföldi befektetők érdekeit szolgálják, de ha azt kérdezem, hogy az autópályákból hány munkahelyet teremtünk, akkor lesújtó választ kapunk. Ebből a szempontból ez rossz befektetés.
A rendszerváltozás utáni négy évben elvesztettünk körülbelül másfélmillió munkahelyet, és abból 14 keserves év alatt visszateremtettünk legfeljebb kétszázötvenezret. Nyilvánvaló, hogy valamit nem jól csináltunk, mert a hasonló helyzetű lengyelek az elvesztett munkahelyek 45 százalékát, a csehek 60-70 százalékát visszahozták. Mindenki átesett azon a gondon, hogy a gazdaságilag értelmezhetetlen szocialista munkahelyek hatalmas számban szűntek meg, viszont más országok több új munkahelyet tudtak teremteni.
A magyar esetben jellegzetes, történelmileg egyáltalán nem egyedülálló hozzáállás a külföld majmolása. Az a hit, hogy a külföld, a „Nyugat” majd ezt mind megoldja nekünk. Nem oldja meg. A tőkének nem feladata a társadalmi kérdések és a társadalmi fejlődés biztosítása. A tőke profitot akar teremteni. Minden más kérdés, munkahelyteremtés, szociális gondoskodás, nevelés, oktatás, kultúra ennek van alárendelve. Ez a tőke természete, és ebből sok jó fakad. A tőke lehet a társadalmi fejlődésnek a motorja, de semmi esetre sem a kormánya.

Több cikkében is említette, hogy a rendkívül alacsony hazai foglalkoztatási arány megváltoztatása érdekében a mezőgazdaságra fektetne nagyobb hangsúlyt. Mivel támasztaná ezt alá?

A Kuznets-Williamson-ollón túlmenően a másik nagy tétel egy fejlődő vagy felzárkózó ország számára az úgynevezett komparatív előny kérdése, vagyis megtalálni, hogy miben vagyunk hatékonyabbak, mint más országok. A rendszerváltozás utáni törvények a komparatív előnyt úgy próbálták létrehozni, hogy kedvezményeket nyújtottak a külföldi befektetőknek. De ilyen előnyöket tartósan nem lehet megvenni. Ezek vagy vannak, vagy nincsenek.
Az alapvető komparatív előnyünket a vízellátottságban látom. Olajunk nincs, de van vizünk. A mi esetünkben két izgalmas formája van, az egyik az úgynevezett gyógyvíz, a másik pedig ami öntözésre alkalmas. A másodikhoz kapcsolódik a sok nagyon jó minőségű termőföld, ami a mezőgazdaságot egy teljesen új pályára helyezheti. Az EU-ban a mezőgazdasági termelésbe bevont területek 11,8 százaléka öntözött. Magyarország esetében ez kevesebb, mint három százalék.
A hagyományos magyar vízgazdálkodási stratégia arról szól, hogy a bejövő vizeket minél előbb „tessékeljük ki”, ahelyett, hogy összegyűjtenénk és öntöznénk vele. Mivel minden tíz évben van nálunk két aszály, és két árvíz, az eredmény az, hogy tíz évből hat jó, és négy rossz. Mikor neves közgazdászok a magas önköltségre és alacsony hatékonyságra hivatkozva nem akarják a magyar mezőgazdaságot fejleszteni, akkor látni kell, hogy az árvíz és az aszály miatti kiesésről mi tehetünk, mi dobjuk ki ezt a négy évet. A kormány viszont ismét úgy döntött, hogy elhalasztja a víztárolók felépítését. Én már legalább négy éve írom és mondom, hogy a világpiacon élelmiszerár-robbanás várható, ez pedig rendkívül kedvező helyzetet teremtene a magyar mezőgazdaság számára, ha megfelelő öntözési infrastruktúra jönne létre.
Mind a gyógyvízturizmus, mind a mezőgazdaság nagy munkaerő-felszívó képességgel rendelkezik, főként az alacsonyabb képzettségű emberek számára. Más lehetőséget nem látok a szétnyílt olló összébb zárására.

Az utóbbi évek kormányai tettek lépéseket a társadalmi szétszakadás megakadályozására?
 
Gyakran találkozom kormányoldali és ellenzéki politikusokkal és azt kell mondanom, hogy ez a kérdés sokkal kevésbé izgatja a magyar politikát, mint engem. Pedig az erkölcsi szemponton túlmenően gazdaságilag is nagyon káros jelenségről beszélünk, mert az olló szétnyílása alulfoglalkoztatottságot eredményez, így egy fontos termelési tényező, a munkaerő kihasználatlanul marad. Hogy lehet több mint kétmillió munkavállaló korú magyart parlagon hagyni és elképzelni, hogy így fogunk fejlődőképes gazdaságot létrehozni?

Meddig mehet ez így tovább? Vezethet-e ez gazdasági válsághoz? Tehetünk még valamit ellene?

Az egyik baj az, hogy az EU tagság azt is jelenti, hogy nehezen bukhatunk meg: alapvetően megvédi a politikát és a társadalmat a megfelelő lépések megtételétől. Az elkövetkezendő öt évben beáramlik az országba annyi uniós pénz, aminek segítségével a bukás elkerülhető. Ugyanekkor ez azt is jelenti, hogy a bukás félelmétől kikényszerített döntések valószínűleg nem fognak megszületni. Én azt mondom, nem lesz óriási gazdasági válság, viszont csendes, folyamatos leszakadás várható.

Egy átlag állampolgár mit érez meg ebből leghamarabb?

Ha az ember nem dugja ki az országból az orrát, talán nem érzi meg, csak ha van összehasonlítási alapja. A mindennapi életben pedig tovább fog küszködni. Az átlag magyar háztartás kiadásainak 25 százaléka az élelmiszerköltségeket fedezi. Az elkövetkező öt évben az élelmiszerköltségek megduplázódnak, nyilvánvaló, hogy a háztartások jelentős nyomás alá kerülnek.

Elképzelhetőnek tartja egy olyan új politikai elit megjelenését, amely ebből a helyzetből ki tudná vezetni az országot?

Én ennek a jeleit még nem látom.

Mint írta, ön vitában áll Matolcsyn keresztül Bokrosig a közgazdász-társadalom nagy részével. A közgazdászokra mennyire jellemző a politikai szekértáborok menti megosztottság?

Ez a közgazdász generáció a hetvenes évek neoliberális tőkeorientált gazdaságfilozófiáját képviseli. Ez a közös nevező jelentősebb, mint bármilyen más nézetkülönbség.

Balog Dániel