Cikkeim

Megjelent: GT Times, 2008 február

Vitézy Dávid, karunk negyedéves közgazdász hallgatója gyermekkora óta a közlekedés megszállottja. A Városi és Elővárosi Közlekedési Egyesület (VEKE) szóvivőjeként, elnökségi tagjaként és közlekedésfejlesztési munkacsoport-vezetőjeként küzd a civil szervezet elképzeléseinek megvalósításáért. Nem is eredménytelenül: a VEKE nevéhez köthető többek közt az éjszakai BKV-járatok két évvel ezelőtti átalakítása és számos járatritkítási kísérlet megakadályozása. Vitézy Dávidot, aki 2007 eleje óta tagja a BKV felügyelő bizottságának is, felsőoktatásbeli élményeiről, metrópartiról és 4-es metróról, múltról és jövőről kérdeztem.
-Hány százalékát teszi ki egy napodnak a munka, és mennyit az egyetem?
-Ezek változó arányok. Szorgalmi időszakban úgy 70-30 a munka javára, vizsgaidőszakban inkább fele-fele.
-Ha ilyen intenzíven foglalkozol a közlekedéssel, miért nem a közlekkart választottad?
Bonyolult történet. Habár a fizikával mindig is hadilábon álltam és egy mérnöki szakon biztos megszenvedtem volna vele, érettségi évében mégis lelkesen elmentem a közlekedésmérnöki kar nyílt napjára. Akkoriban értük el a VEKE első nagy sikerét: a 41-es villamos meghosszabbítását a Batthyány térig, a 19-es villamos menetrendjével összehangoltan. A nyílt nap során az előadó tanár erre olyan megjegyzést tett, hogy azért van szükség az ő képzésükre, nehogy a mienkhez hasonló megoldások, -amit „biztos nem közlekedésmérnökök csináltak”- jöjjenek létre. Egy volt a baj: nem sikerült értelmeznie a menetrendet, így a kritikája teljesen alaptalan volt. Szerényen felálltam, szót kértem és elmondtam a véleményem, de mindez elvette a kedvem. Egyébként, bár ezt inkább csak később láttam át, tehát nem befolyásolta a döntésemet, a közlekedésmérnöki kar nem teljesen arról szól, ami engem érdekel. Ez egy leginkább gépész jellegű mérnökképzés, ahol jól megtanulnak műszaki dolgokat tervezni. Ma Magyarországon hiányzik az a fajta képzés, amilyen például az Urban Studies and Planning a bostoni MIT-n (Massachusetts Institute of Technology). Itt a transport alszakirányon nem olyan közlekedésmérnököket képeznek, akik bármilyen gépet, vagy villamospálya-szegecselést meg tudnak tervezni (persze rájuk szintén nagy szükség van), hanem akik több szakterület, így a tömegközlekedés szempontjait is figyelembe véve tudnak várost fejleszteni. Ennek hiányára egyetlen példát mondanék: Arena Plaza. Úgy épült fel Budapest legnagyobb bevásárlóközpontja, hogy az ingatlan- és a közlekedésfejlesztő szakma talán egy szót sem váltott egymással. Nem is lehet tömegközlekedéssel megközelíteni.
Az általam kívánt irányhoz legközelebb a regionális terület- és településfejlesztési szakirány áll, ahol most is tanulok.
-Itt a közgazdász szakon melyik tárgynak vetted a legnagyobb hasznát, mit tudtál a gyakorlatban is alkalmazni? Például a vállalati pénzügyeket vagy a gazdaságpolitikát?
-Szemléletében igen. Olyan ugyan nem volt, hogy felmerült valami kérdés a 4-es metró finanszírozásával kapcsolatban és nekiálltam volna fellapozni valamelyik vaskos tankönyvet, de szerintem nem is ez a lényeg. Az a fajta gondolkodásmód fontos, miszerint mindig össze kell vetni egymással a költségeket és a hasznokat. Persze ez közberuházásoknál kicsit más.
-Rendszeresen kemény bírálatokat kap tőletek a 4-es metró, azt állítjátok, hogy elavult és nem oldja meg a főváros közlekedési problémáit, ráadásul egy évtizedre elvonja a forrásokat minden más fejlesztéstől. Az építkezés viszont folyamatban van. Milyen változtatásokat javasol a VEKE, melyekhez még most sem késő?
-Kicsit távolabbról kezdeném. Ez a terv azért elavult, mert arra a 70-es évekbeli koncepcióra épül, hogy a felszíni villamoshálózatok kiváltására metrókat kell építeni. Úgy tartották, hogy az akkor még 80-90%-ban egyeduralkodó tömegközlekedés visszaszorul, és kell a hely az autóknak. Akkor talán logikusnak is tűnt mindez, de mára látható, hogy egyszerűen nem lehet annyi teret biztosítani, amennyi az autósoknak kellene, főleg nem egy ilyen történelmi belvárosban, mint a mienk. Érdemes inkább jó tömegközlekedést fenntartani, és ezzel ösztökélni az embereket, hogy hagyják otthon autójukat. Szerintünk arra kellene koncentrálni, hogy a 4-es metró hol tudná a legtöbb autóst átvonzani. Nincs értelme, hogy „villamospótló metróként” megálljon minden kiskörúti villamosmegállóban. A kiskörúti villamos egyébként is meg fog maradni, szükség van rá.
A belvárosban most 60:40 a tömegközlekedők és az autósok aránya, tehát közgazdászosan fogalmazva piaci potenciál az agglomerációban van, ahol az autósok részaránya 70%. Tehát itt érdemes beruházni, itt hozza a legtöbb hasznot: a legtöbb új tömegközlekedőt. Ennek oka, hogy az agglomeráció közlekedésfejlesztése a legkevésbé sem követte azt, hogy több százezer ember költözött ki, szóval ott lehetne még utasokat bevonni. Ez nem egy hatalmas találmány, így csinálja sok európai város. Ugyanerre az agglomerációs problémára azt a választ adják, amit itthon is kéne, ez az S-Bahn Németországban, a RER Párizsban, a Passante Milánóban és ilyen lesz a Crossrail is Londonban.
Szerintünk az elővárosi vasútvonalakat kellett volna a föld alatt összekapcsolni 4-es metró helyett, így el lehetett volna érni, hogy Székesfehérvárról, Hatvanból, Érdről, vagy akárcsak Rákoskeresztúrról átszállás nélkül lehessen eljutni a Belvárosba. A helyzet mai állása szerint ezt megvalósítani már nagyon nehéz lenne, bár nem lehetetlen. Az állomásokat meg lehetne majd hosszabbítani (ugyanis most nagyon rövid, 80 m-es állomások épülnek), sokat segít bizonyos állomások, például a Fővám tér esetleges elhagyása is. Nyilván ez már csak egy kényszermegoldás, a mai 4-es metróból már nehéz utólag korszerű és jó tervet farigcsálni.
-A hírek rendszeres szereplője lettél. Hogy viseled 22 évesen a nyilvánosság által rád nehezedő nyomást, és a személyedet érő támadásokat?
-Hozzá kell szokni. Nem mondom, hogy jól esik, ha az emberről azt állítják, hogy hazudik, hogy mindenféle hátsó szándékok miatt próbál érvelni. Ma Budapesten rengeteg ellenérdekeltje van annak, hogy jó legyen a tömegközlekedés. Nem az autósokra, vagy valamiféle sejtelmes benzin-lobbira gondolok, hanem a BKV vezetőire. Ha az ember egy járatritkítást meg akar akadályozni, nem arról szól a vita, hogy kell-e járatritkítás, vagy sem, még csak nem is arról, hogy van-e pénz több járatra, vagy nincs, hanem sajnos arról, hogy el lehet-e adni a buszgarázst, hogy már megvan esetleg, aki megvenné, hogy milyen egyéb vagyonértékesítéseket lehet végrehajtani. Ezzel nyilván vitába kell szállnunk, de így az ember annyi érdeket sért, hogy rengeteg támadásnak lesz kitéve. Ha valaki ezt nem bírja, ne csinálja. Nekem ez a feladatom, bírnom kell. Nem vagyok egy konfliktuskerülő típus.
-A VEKE „arcaként” mennyire jut időd a háttérmunkákra, a közlekedésfejlesztési elképzelések kidolgozására?
-Sajnos, kevesebb időm jut rá, mint szeretném, munkacsoport-vezetőként inkább menedzser-koordinátori feladatkört látok el, van egy nagy csapatunk, aki a részletes anyagokon dolgozik. A közlekedési ügyekre fordított időm harmadát a médiaszereplések teszik ki, ez heti szinten általában 5-10 megjelenés. Néha fárasztó persze, de ez a dolgom és örömmel teszem, hiszen tájékoztathatom az embereket erről a területről, és számos visszajelzés igazolja, hogy az általunk felvetett problémák valósak és tényleg érintik az embereket. Rengeteg tárgyaláson, megbeszélésen, bizottsági és önkormányzati testületi ülésen vagyok jelen. Még ha vitapartnerként nem is mindig veszek részt a tárgyalásban, ezek azért hasznosak, mert egy halom fontos információhoz juthatok hozzá. Tudni kell, kik a szereplők, mik az érdekeik, mik a szempontjaik, mik a „nagy ügyek”. A VEKE pont erre törekszik. Ez persze nem azt jelenti, hogy valamiféle „titkosszolgálatot” tartunk fönn, hanem azt, hogy megpróbálunk mindenütt ott lenni, ahol eldőlnek a dolgok. Az embernek magától eszébe nem jutna egy városüzemeltetési bizottsági ülésre bemenni, pedig ezt bármelyik állampolgár megtehetné.
-Gondolom sok hasonló érdeklődésű ember van a BME-n. Volt, aki megkeresett, hogy érdekli ez a téma, esetleg szeretne csatlakozni is?
-Több műegyetemista VEKE-tagunk van, GTK-s nincs, inkább közlekkarosok, vagy építőmérnök hallgatók. Persze azért ha a barátaim, évfolyamtársaim nehéz helyzetbe kerülnek, mert épp nem tudják, merre visz az éjszakai busz, mindig engem hívnak fel, és én örömmel segítek.
-Volt olyan tanár, akitől sok szakmai támogatást kaptál?
-Többen is, például Bodrogi Bence, aki gazdaságtörténet gyakorlatvezetőm volt és nagyon színvonalas cikkeket publikált a közlekedés történetéről. Több tárgyból, ha lehetett, közlekedési témában írtam esszét, vagy tartottam kiselőadást, ennek kapcsán sok tanár elbeszélgetett velem a BKV ügyeiről. Nálam a tanulás sorrendje néha fordított: a gyakorlatban megismert dolgokat utólag jobban átlátom, mikor az elméleti részt tanulom. Végigültem például a Fővárosi Közgyűlés elmúlt három évének összes ülését, de mégis egy pár fogalmat a Településgazdaságtan c. tárgy tett helyre, amiből épp most vizsgáztam.
-Mindemellett mennyi időd marad kikapcsolódásra? Mit csinálsz szabadidődben?
-Igyekszem minél több időt tölteni a barátaimmal, nagyon szeretek utazni, megesik, hogy –bár nem az volt az utazás kifejezett célja- de jó közlekedésfejlesztési ötleteket is merítek a külföldön látottakból. Sok időt töltöttem Franciaországban, ott az elmúlt években 25 városban épült villamos. Ha az embernek ennyi idejét leköti valami, az óhatatlanul belefolyik a szabadidőbe is.
-Ha már a szórakozásnál tartunk, mit szólsz a múltkori illegális metrópartihoz? Meghívtak téged is?
-Közvetlenül nem hívtak, és épp vizsgaidőszak közepén jártunk. A hatóságok kissé túlreagálták az eseményeket: jött a közlemény, hogy „randalírozókat” fogtak a hármas metrón, emiatt áll a szerelvény. Bár hallottam korábban, hogy lesz ez a metróparti, de elsőre nem is raktam össze, hogy a két dolog ugyanaz. Persze fontos, hogy aránytalan kárt a közlekedőknek ne okozzon, és a berendezés is ép maradjon, de efféle poénos kezdeményezésekre szükség van.
-Hol képzeled el magad öt év múlva? A civil szférában, esetleg a politikában?
A fő, hogy azzal foglalkozhassak, amit szeretek: közlekedés- és városfejlesztéssel, mégpedig úgy, hogy lássam értelmét és legyen hatásom a dolgok menetére. Nem tudnék valami eldugott hivatal hátsó szobájában céltalanul „mókuskerekezni”. Hogy öt év múlva mi lesz, megjósolhatatlan egy ilyen zavaros és politikával terhelt viszonyrendszerben A BKV felügyelő bizottsági tagságot sem láttam még két héttel előre sem.
-Mit szeretnél még elmondani az olvasóknak?
-Egy felvételiző ismerősnek múltkor azt javasoltam, jobban jár a GTK-val, ebben van potenciál. Egyébként a közgazdászság önmagában kevesek számára áll meg, ez nem olyan, mint az orvos, vagy az ügyvéd. Bármerre járok, azt látom, nagy szükség lenne fiatal szakemberekre, a köz- és magánszférában egyaránt. Ugyanakkor rengeteg frissdiplomás nem jut el azokra a helyekre, ahol érdemi döntéseket is hozhatna, hanem éveken át Excel-táblákat nyüstöl, mert nem specifikálódik, nem választ igazán szakterületet magának. Nem tisztem, hogy tanácsokat osztogassak, de azt gondolom, ha valaki ennél többet szeretne, érdemes informálódni, egy kitűzött szakterületre specializálódni, és ott bekerülni a látóterekbe. Bár időt és energiát igényel, sokkal könnyebb, mint gondolnánk.
 

Megjelent: GT Times, 2007. december

Késő éjjel, Bocskai út. Fagyos és szárazan hideg februári éj, lassan érkezőben a hajnal, a tavasz első, üde leheletével. A márciusnak már az ígérete is bizsergéssel tölt el és érezni véled a lágy szellő puha érintését, mely bele-belekap kabátodba miközben te majd erőtől duzzadóan lépdelsz a Duna-korzón. De még nem ért ide, még nem. Megállt az idő, akkor és ott, és te pontosan tudod, hogy számodra ennek mekkora jelentősége van. Ez a pillanat, ami teljes bizonyossággal kizökkent az eddigi kerékvágásból, kiszakít a mindennapos rutinból, végre véget vet a végtelen véletlen bolyongásnak, véget az állandó keresgélésnek. Otthagyod a fiút, ki voltál, ott hagyod sóvár tekintetével együtt. A vágyott pillanat, ami sodor magával, egyre-egyre csak sodor, magával ránt, mint egy örvény, egy Malström, oda repít, ahonnan nincs már visszaút.

Fényes - fekete macska ravasz szűk szeme csillan a botanikus kert elhagyott parkjában, a nappal békésen doromboló ragadozó most friss húsra vadászik. A messzi távolban fényárban úsznak Dél-Buda hídjai és kéményei, a Lágymányosi híd ormótlan vörös oszlopai, de sehol semmi mozgás - a panelházak népe rég nyugovóra tért, az éjszakai busz üresen rója a köröket, és nem bánod különösebben, hogy nem érted utol az utolsót sem. Persze, hogy a hideg és száraz külvilág érdekel legkevésbé, most mindez nem létezik számodra, miért is lenne érdekes, mikor van, ami oly nedves és hívogatóan langyos, hogy teljesen elveszel benne? Törékeny ujjak, aprók, vékonyak és sápadt-fehérek egyenként érnek nyakadhoz, s túrnak bele a hajadba újra és újra. Te pedig viszonzod, mintha tükörképe lennél, lágy, világos, már-már szőkésen vörös haja puha párnátok lesz. Határozott mozdulattal elkapod a karját, csuklója oly vékony, hogy könnyedén körbeér rajta a kezed – úgy érzed, egy erősebb szorítással összeroppanthatnád, apró kis szilánkokra hullana egy szempillantás alatt, akár a porcelán. De miután hátadon érzed e karok gondoskodó simítását és mélyzöld szemeibe nézel, szeme alatti kicsiny szeplői meggyőznek arról, hogy valójában neki van hatalma feletted és te megadod magad ennek a különös, már-már túlvilági lénynek. Míg valószínűtlenül vékony, csontszínű lábai körülfonnak, mint valami polip karjai, furcsa megnyugvás, sosemvolt biztonságérzet vesz rajtad erőt.

18 óra 30 percet mutat a fényújság a pályaudvar előtti téren, köd telepszik a barátságtalan felüljáróra. Átvágsz hittérítőkön és csavargókon át a csatornaszagú aluljárón, és megérkezel az óra alá. Áramlik az arctalan tömeg, fel és le, ki és be, oda és vissza. Kellemetlen nedvesség, nyirkos esőszag keveredik a frissen metszett rózsa illatával, de ebből mit sem érzel, orrodban még mindig csak az ő borzongatóan édeskés aromája, mely furcsamód a kókuszos napolajra emlékeztet, s te elképzeled, mint kened majd végig egy forró júniusi napon porcelán-testén, fedetlen vállától kezdve imádott lábujjaiig. A ködbe bámulsz és aprólékosan tördeled a virágon egyik tövist a másik után, nehogy azokon az apró ujjakon ejtsenek sebeket, melyek olyan jól tudják, hogy mi a dolguk. Most pedig talán csak pár méter és pár másodperc választ el tőlük, és azt sem bánod, hogy elered az eső. A következő villamos már biztos az övé lesz. Vagy ha az nem, akkor a következő utáni… Egy kitartó fedélnélküli már harmadszor próbál letarhálni, eredménytelenül. Nálad nem lesz szerencséje. Ma biztosan nem. Az eső még jobban megeredt, a régi közért feletti falon átsikló fényújság undok piros betűivel mintha pimaszul a szemedbe nevetne, immár ötödszörre ugyanazokkal a hírekkel és kárörvendően forog körbe az óra nyolcat mutatva. Nagyjából ez az a pillanat, amikor már tudod: minden hiába. Émelygés fog el és túl fáradt vagy ahhoz, hogy kérdéseket tegyél fel, meg aztán, minek is? „A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető. The number you have dialed is not in use at the moment. Die Telefonnummer ist zur Zeit nicht erreichbar”- furcsán nyugodtnak tűnik e búgó női hang tizenegyedik hallásra, míg átfagyva és megázva feltuszkolod magad a következő villamosra. A mélyzöld szempárra gondolsz és a sok-sok szeplőre alatta, átlátod a helyzetet, ámde a legkevésbé sem akarod érteni. Hiszen minden olyan valóságosnak tűnt, olyan igazinak, olyan tisztának. Furcsa delíriumos álom volt tán csak az egész, semmi más. Az ajtók záródnak, irány a következő megálló.

Megjelent: Műhely, 2007. november

Ablak, hajó, csigavonal, kert, hagymakupola, vér, eső és véreső – mi a közös bennük? Ezek Friedensreich Hundertwasser (1928-2000) osztrák festő és építész legkedveltebb motívumai. Ha eddig csak Bécs egyik általa tervezett, bolondosan színpompás épülete jutott eszünkbe nevéről, itt az idő, hogy megismerkedjünk a zseniális különc életművével a Szépművészeti Múzeum kiállításán.
E sokoldalú művész Friedrich Stowasser néven látta meg a napvilágot. A képzőművészeti akadémiát hamar otthagyta és önálló szárnypróbálgatásokba kezdett. Irigylésre méltó élete során Bécsben, Párizsban, Velencében is alkotott, hosszabb időt töltött Észak-Afrikában, Japánban és Új-Zélandon. Tengerészként, később pedig saját hajója, a Regentag kapitányaként beutazta a világot. Egyedülálló művészetét már életében elismerték, nem csatlakozott az uralkodó áramlatok egyikéhez sem. A festés mellett tervezett bélyeget, textilképet, de még egy szemétégetőből is sajátos hangulatú épületet varázsolt. Festékeit maga készítette, a színek kompozíciója volt számára a legfontosabb, hogy képei egyfajta „vizuális zene” hatását keltsék. Teljes színskálát magába foglaló festményein is meg tudta őrizni a színek harmóniáját.
Gyakran hangoztatta, hogy az egyenes vonal „teljesen idegen az emberiségtől, az élettől, az egész Teremtéstől”. Vonalzó iránti ellenszenvének jegyeit épületei is magán viselik, akárcsak katalán elődje, Gaudí organikus építészete iránti vonzalmát. A modern építészetet lélektelen kudarcnak tekintette. Meghökkentő gesztusai sokszor megosztották közönségét és kritikusait. Művészete összefonódott sajátos életfilozófiájával, korát megelőző harcos ökológiai gondolkodásmódjával.
Amit a január 13-ig látható tárlattól várhatunk: a Szépművészetitől megszokott profizmus, „sztárkiállításhoz” illő, ám még elviselhető tömeg, a festmények mellett selyemnyomatok, fametszetek, falikárpitok, papírsárkányok és egy negyedórás portréfilm is, egy vidámabb, színdúsabb világ ígéretével.
Ha pedig ott vagyunk, egyúttal megtekinthetjük a Hundertwasserre nagy hatást gyakorló Klee műveit is, Picasso és Kandinszkij társaságában.

Megjelent: GT Times 2007. november

Az úgy történt, hogy elszáguldottunk bevásárlókocsinkkal a kalászi kispolgárok mellett, olcsó csülökre vadászó nyárspolgáraink mellett, nyolcórás pihenésükre készülő unalmas prolik mellett, egyenest a szeszes italok felé, túlságosan sokat nem válogattunk, három üveg olcsó vodkát emeltem le a polcról. Sok lesz az – mondta Krisztián, és igaza volt. Maradt hát kettő, megtoldva egy üveg tojáslikőrrel. Álmos szombat délután volt, néhány nyugdíjas naturista fürdött az Omszki-tóban, kihasználva a vénasszonyok nyarának utolsó napsugarait. A part mentén telepedtünk le a fűbe, a nyuggerektől távol, azzal a deklarált céllal, hogy minél hamarabb elpusztítsuk frissen vásárolt alkoholkészletünket. Illetve ezt leginkább én terveztem, Krisztián óvatosabb volt. Egy hónappal azelőtt ittunk először a kellemes bódulatnál kicsivel többet kiváltó italmennyiséget, miközben a tűzijátékot néztük a Belvárosból. A napfogyatkozás éve volt ez, még álltak azok a bizonyos ikertornyok, viszont mindenki azon izgult, összeomlanak-e majd számítógépes rendszereink újévkor. Y2K meg ilyenek, tetszenek emlékezni? Nos, ami Krisztiánt és engem és illet, iszonyatos ruhákat hordtunk, iszonyatos zenéket hallgattunk, és iszonyatosra formáltuk hajunkat iszonyatos mennyiségű zselét felhasználva. Gyermekien naiv elképzelésünk volt a világról, úgy gondoltuk például, hogy vannak dolgok, melyeket, ha nagyon akarunk, valóra válnak. Erre ittunk a tűzijátékkor is. Tóparti italozásunkkor már némi fogalmat szereztünk róla, hogy alighanem tévedtünk, bár ennek mértékét még csak fel sem tudtuk mérni. A vodka íze mellett egy újfajta fájdalom zamatát ízlelgettük, ismeretlen és nehezen múló, édes-savanyú, csípős ízt. Először csak apránként ízlelgettem, majd hagytam, hogy elterítse egész bensőmet, kitérnem úgysem lehetett előle, és őszintén szólva nem is igazán akartam. Felhajtottam hát az egész üveget, nyeltem, akár a vizet. Mikor épp nem ittam, be nem állt a szám, Krisztián pedig türelmesen hallgatta az idő múlásával exponenciálisan hangosodó és zagyvábbá váló mondanivalómat.

Valamikor a tavasz beköszöntével borult fel végleg késő-gyermekkori mindennapjaim jól megszokott rendje. Persze tudható volt, hogy ez megtörténik, és semmi másra nem vágytam jobban. Meg is történt tehát, a képzeletemben legalábbis. Problémák mindennek a való világba történő konvertálásával adódtak csupán. No de haladjunk sorjában!

Akkoriban is utáltam már szerepelni és utáltam a formaságokat, mégis egy versmondó versenyen találtam magam, talán a jobb jegy reményében, talán csak, mert nem volt más dolgom, no de ki emlékszik erre? Itt láttam meg törhetetlen imádatom tárgyát ugyanis. Hogy Judit mit szavalt, arra sem emlékszem. Ő maga volt a költészet. Hogy mi is ragadott meg ebben az aprócska leányban, hófehér vállára omló szőke hajfürtjei, szürkéskék szemei, avagy testének gömbölyded formája, melyet fehér blúza még inkább kiemelt? Nem tudhatom. A Jóisten vagy a természet páratlan remekműve volt ez a tizenöt éves töltött galambocska, senki vonzóbbat nem ismertem nála akkor. Egy másik osztályba járt, talán eggyel alattam, ahonnan nem sok embert ismertem. Tulajdonképpen senkit sem. Kétségbeesett kapcsolat-felvételi próbálkozások következtek tehát, ügyetlen üzenetek a kémia előadó padjain, göcsörtös kamaszírással, makacs nagybetűkkel. Bosszankodhatott mindenki összetintázott ingujja felett, de hiába, engem nem lehetett leállítani. Célt végül mégsem ez, hanem, modern korunk ifjú Werthereihez illően, az email ért. A technika segített átlépni a félénkségem által belém kódolt korlátokat, és ezután hajlamos voltam elhinni, hogy semmilyen korlát nem létezik többé.
 

Nemsokára utoljára csöngettek ki ebben a tanévben és a korábbiakkal szemben tendenciózus romlást mutató bizonyítványom különösebben nem törte le a kedvemet. El voltam telve a várakozással, tudtam, éreztem, sejtettem, hogy lóg valami a levegőben, vártam és álmodoztam. Álmodoztam és vártam. Az idő pedig, mintha nem bírná a forróságot, úgy cammogott csak abban a Balaton-parton ottfelejtett szocreál üdülőben, hetek teltek el anélkül, hogy bármi érdemlegesre vissza tudnék emlékezni. Minden érdektelen volt számomra, minden, amit korábban élveztem, vagy elviseltem. Kibírhatatlan forróság, a napolaj és a lángos illata, esténként a diszkókba igyekvő társaságok és irigyelt párocskák látványa (róluk valamiért az a kényszerképzetem alakult ki, hogy boldogok). Kicsi, ám formás mellű ossi leánykák hason fekve a strandon, míg rákvörösre sült apjuk kukoricát csámcsogva szigorú tekintettel fürkészte a bámészkodó kamaszokat. Valami ismerős ismerősének az ismerősei, akikkel jópofizni kellett, meg pingpongozni olykor. Bárcsak lettem volna bárhol máshol, azt kívántam. Egy ATB nevű ember lemezét hallgattam (habár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, eme legelső albumát kisebb-nagyobb megkötésekkel ma is vállalhatónak tartom) és persze mindvégig Juditról álmodoztam. Egészen pontos jövőképeket alkottam magamnak, vele közöseket, naná, természetesen. Elképzeltem, mit csinálhat most éppen, mit gondol vajon azokról a dolgokról, amikről én tűnődöm éppen, mit mondanék neki, ha épp itt lenne, és ő mit mondana nekem. Voltaképpen nem tudtam róla semmit. Így hát igazán minden adott volt egy nagy-nagy szerelemhez.

Vannak olyan esték, melyeken minden várakozás beteljesül, melyek a maguk tökéletességében értelmet adnak a korábbi hónapok tengődésének és voltaképpen magának az életnek. Legalábbis akkor ezt hittem. Szeptember volt, a hőmérséklet 24 Celsius-fok, a levegő relatív páratartalma 70 %, a légnyomás 999 hektopascal. A távolban egy idegen alak kontúrja rajzolódott ki a margitszigeti romok közt, amint kutyájának egy botot dobál. Senki más nem volt a közelben és az éjjel sejtelmes fényei és árnyai kergetőztek az egykori kolostor vaskos kőfalain, a gesztenyefákon és a lámpaoszlopokon. A falmaradványok egyikén ültem és Judit az ölembe hajtotta a fejét, miközben a karomat cirógatta selymes kis fehér kezeivel. Sötétkék topot viselt és hozzá világosbarna nadrágot, feszeset. Minden részletére emlékszem, igazán minden részletére, piros-fehér csíkos zoknijára apró lábain, melltartójának fehér pántjára, hosszúkás fülbevalójára, pisze orrára, ami felülről nézve nagyobbnak tűnt, mint eddig, de ettől csak még jobban tetszett nekem. Az egész egy tétova moziba hívással kezdődött, amit ő legnagyobb meglepetésemre, elfogadott. Valami szóra sem érdemes vígjátékot néztünk, vagyis ő nézte, míg én őt néztem. Beszélgettünk is, a szülők foglalkozásáról, mindenféle hülye tanárokról és háziállatokról, de legfőképp hallgattunk. „Szép csönd van”- mondtam én. „Hogy lehet egy csönd szép?”- mondta ő. „Mondani akarok valamit…” - kezdtem bele jelentőségteljesen, a kezét szorongatva, a kutya a távolban sokadszorra hozta vissza a botot gazdájának.- „Szeretlek… és… járni szeretnék veled.” „De hát nem is ismersz…”-mondta Judit és nem igazán tűnt úgy, hogy zavarban lenne, pedig azért valószínűleg zavarban volt. „Nem baj. Majd megismerlek.”- feleltem gyorsan és már csak egy kérdésem maradt: „Megcsókolhatlak?” Nem csókoltam meg. Sem akkor, sem máskor. Soha.

Ott álltunk a folyosón az ablaknál, a női WC mellett, a másodikon, kora délután már senki nem járt arra, mikor én meglógtam filmesztétika óráról. „Valami baj van?”- kérdeztem Juditot, aki valami fontosat akart nekem mondani. „Olyasmi. Ne haragudj, de ez most nem fog menni…” –kezdett bele mondandójába. Exkuzálta magát, ahogy ilyenkor szokás, kíméletlenül hiperkorrekt szavakkal. (Későbbi tapasztalataimat tekintve meg kell hagyni, korához képest igen jól kezelte a helyzetet.) Most írhatnám, hogy megsemmisülve éreztem magam, vagy valami hasonló közhelyet, de nem. Egyszerűen fel sem fogtam, hogy ilyen megtörténhet. Krisztián türelmesen és együttérzően hallgatott ott az Omszki-tó partján, neki azért már mondták párszor, hogy „legyünk inkább barátok”. A vodka pedig elég gyorsan fogyott, a likőr nem kevésbé. Borzasztó íze volt. (Olyat azóta sem iszom.) Beszéltem és ordítottam, zavaros nézeteim voltak akkoriban a társadalomról, az életről, úgy általában bármiről és nem győztem ott ezeket a legharsányabb módon hangoztatni. Mindenféle ostobaságok, melyeket egyrészt a tudatlanság, másrészt a tehetetlen düh eredményez. „Halkabban! Még valami punkok meghallanak és megvernek…” –intett nyugalomra Krisztián, miközben a vállára támaszkodva vonultam végig Budakalász csendes utcáin. Részéről ez nem volt egy irracionális megállapítás, tekintve, hogy a történelem valamely nem túl dicső hadvezérének képzeltem magam azokban a pillanatokban a békés járókelők legnagyobb megrökönyödésére. A HÉV-megállóba érve prédikálni kezdtem a tömegnek, mint valamely amerikai lelkipásztor, magamat Jézus Krisztusnak képzelve: „Az embereknek semmi sem számít! Semmi sem számít! Senkinek semmi sem számít! Ők csak… csak basznak, mint a zebrák!” (és ez a meglátásom talán nem is bizonyult annyira tévesnek.) Végül egy kisvendéglőbe tértünk be, lehajtottam szédülő fejem a kockás terítőre, míg Krisztián pogácsát és sört rendelt nekem. Egy tévén valamelyik borzalmas dél-amerikai szappanopera ment, hogy egy kis színt vigyen az egyszerű emberek unalmas, monoton hétköznapjaiba, ha már más öröm nem marad. Semmit nem tudtam biztosabban, csak azt, hogy én soha, de soha nem akarok ilyen lenni…
 

Bár végülis, miért ne lehetnék? Miért ne ihatnék hányásig minden hétvégén a gimis bulikban, miért ne szívhatnék el minden péntek délután egy spanglit a Mechwart téren, miért ne köpködhetnék a villamoson, miért ne firkálhatnék a falra, miért ne alázhatnám osztálytársaimat ott, ahol érem, ugyan miért nem? Hiszen más is ezt teszi. Hiszen másnak sem kell több. Aztán persze az ember felnő, és a felnőttkor arra jó, hogy felnőtt dolgokkal foglalkozzon az ember. Talán rendes ember leszek egyszer, rendes munkával, rendes diplomával. Informatikusival, jogászival, például. Esetleg közgazdaságival. Jó polgár leszek én, a társadalom rendes, aktív, GDP-t szorgosan termelő tagja. Minden reggel elolvasom majd a Metro újság híreit, megfejtem a Fülest, minden este legurítok majd egy dobozos sört a tévé előtt, és ha épp nem vagyok otthon, felveszem majd videóra a Barátok Közt-öt. Aztán, ha úgy tartja kedvem, lecserélem a tévémet nagyképernyősre, aztán egy még nagyobbra, a telefonom kicsire és összecsukhatóra, hadd irigykedjenek a vendégek. Ja, és egy dvd-lejátszót is beszerzek majd, ha már a szomszédnak is van. Egyáltalán, miért kéne tudnom, hogy van élet a valóságon túl is?
Hát senki nem érti, hogy nekem Judit kell és nem Esmeralda? Miért kell, hogy ez így legyen? Miért nem ért senki? A dühtől görcsbe szorult a gyomrom és pokolian szédültem, a pogácsa és a sör nem ment le a torkomon, minthogy az épp az ellentétes irányú forgalomra készült beállni. Mai napig nem tudom, fél óra, egy óra, vagy kettő telt el, míg Krisztián és egy biztonsági őr rám talált a WC-csészére görnyedve, félig öntudatlan állapotban. Nem bírtam belenézni a porcelánon tükröződő elgyötört arcomba. „Én annyira szégyellem magam, sajnálom!” - hebegtem. „Hát azt nem csodálom!” –mondta a biztonsági őr. „Ez mindenkivel megesik…”-nyugtatgatott valami rendőrféle, miközben kivonszolt a friss levegőre. Kora este volt már, de szerencsére sikerült mindenkit lebeszélni arról, hogy taxit hívjanak nekem, amiben volt ugyan némi ráció, mivel lábra állnom néhány tétova próbálkozást eltekintve nem igazán sikerült, mint ahogy az este további részére sem sikerült emlékeznem. Krisztiánék lakótelepi lakásában ébredtem egy emeletes ágy alsó szintjén, egy hatalmas lavór társaságában. Szerencsére már nem volt rá szükség. „Nem fáj a fejed? Nekem ilyenkor nagyon szokott…” –kérdezte Krisztián testvére, egy bőrruhás rocker, akinek amúgy nagyon hálás voltam. Nem fájt. Olyan volt az agyam, olyan tompa, mintha teljesen kisütöttek volna belőle minden érzést. Pontosabban nem mindent, Juditon gondolkodtam akkor is, amikor dél felé a HÉV-megállóhoz ballagtam, büdösen és kábán, egy kölcsönvett iszonyatos műbőr dzsekiben. Érdekesen nézhettem ki, mert valamelyik Széna téri csöves régi ismerősként üdvözölt. Valahogy azt éreztem, pont olyan kitaszított és száműzött vagyok, mint ő, és az is maradok, ha csak „vissza nem szerzem” Juditot. Mindenképp beszélni akartam vele, meggyőzni, rávenni, hogy gondolja meg magát, hogy adjon csak egy icike-picike esélyt, tényleg csak egy icike-picikét, mert az nem lehet, hogy nem ad. És ha csak erre gondoltam, elteltem reménnyel és bizakodással, szegény lányt pedig még hónapokig nem hagytam békén kéretlen üzeneteimmel. Hiábavaló próbálkozások voltak, természetesen. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az egészben a legrosszabb. Mennyire nem tudtam akkor még semmit sem! De hát az első pofonok a legnagyobbak, ugyebár. Banális történet ez, mely idővel elhomályosul az ember emlékeiben, akárcsak ez az egész zavaros és furcsa időszak, a tisztaság kora, az ártatlanság kora, az álmodozások kora. Azt hiszem, nincs is nagyobb érék, mint megőrizni ezt az ártatlanságot, akkor is, ha kibírhatatlan, akkor is, ha fájdalmas, akkor is, ha néha kicsit sok belőle.
 

Megjelent: GT Times, 2007. Február

Mindig vágyódsz, és tudod, hogy soha nem elég. Soha nem lehet elég. Soha nem lehet eléggé szeretni és szeretve lenni, birtokolni és önként birokba adni magad, uralkodni és hagyni, hogy téged uraljanak. Feltétlen szeretni, imádni, rajongani, odaadóan, vakon, forrón, ellentmondást nem tűrve. Beléje hatolni és feloldódni benne, eggyé válni, meghalni egy kicsikét és örökké így maradni. Menedékre lelni, ahová mindig visszatérhetsz, ám legszívesebben el sem mész. Szeretni, ha belepusztulsz is, ha elvérzel is közben. Erőt meríteni belőle, arra vágyni, hogy olyan jó legyél, mint amilyen jó csak ő lehet. Oh, gib mir Kraft…
Karod minden erejével kapaszkodni belé, szorítani szorosabban és szorosabban, ahogy kisgyermek kapaszkodik az anyjába, ahogy a borostyán benövi az Andrássy úti házak falát, ahogy a kagyló megtapad a part szikláin, a legnagyobb hullámverés közepette is. És nem engedni, nem engedni a szorításon szemernyit sem. Ki akarsz törölni az agyadból mindent, ami csak a rideg külvilághoz tartozik, mindent, ami arra utal: lehetetlen, amire vágysz. Mennél inkább szorítod, annál lehetetlenebb, és ezt legbelül te is tudod. Ösztöneid, reflexeid azonban erősebbek józan eszed belátásánál.
Gyűlölöd mindezt, gyűlölöd ezt a játszmát, de kilépni csak kis időre tudsz, ha tudsz egyáltalán, mint a szeszfüggő, ki remegő kézzel nyúl újabb meg újabb üveg iránt. És ezért gyűlölöd Őt is, gyűlölted minden megjelenési formájában, amióta csak felbukkant az életedben.
Olykor felidézed magadban azt az apró szőkét, akinek először vallottál szerelmet, valahol az aquincumi romok közt, vagy már nem is tudod hol, majd valami borzalmas tojáslikőrrel ápoltad le frissen összetört szívedet az Omszki-tó partján. Vagy azt a rejtélyes külföldi lányt, aki, mielőtt eltűnt, megtanította neked, hogy „kocham cie”. Régi történetek ezek, még talán a múlt évezredből, de valahogy mégis minden ugyanaz ma is, és a Margitsziget csendjében, a Boráros téri parkban, vagy a belváros kávézóiban, bárhol, ugyanettől a gyűlölettel kevert szeretettől izzik a levegő. Gyűlölöd a búcsúzást, gyűlölöd az érzést, hogy nem tudhatod, mikor jön el az ideje, és gyűlölöd, mert idővel menthetetlenül eljön.
Végülis nem tehetünk róla, és nem tehetünk ellene semmit. A magunkfajták mind olyanok vagyunk, mint az Lennie az Egerek és emberekben, ormótlan lapáttenyerünkben szorongatjuk  egereinket görcsösen, a fulladásig. Magunkhoz szorítjuk apró kihűlő testüket, bután dünnyögünk hozzájuk, várva, hogy valaki megkönyörüljön rajtunk.