2008.11.07.
21:31

Írta: Balog_D

Lázadás!

Megjelent: Műhely, 2008. november

Egykori iskolám épületében kóválygok, csaknem eltévedek a jól ismert, ám már mégis idegen falak között. A márványlépcsőt azóta jó pár érettségiző osztály koptatta már tovább, nem csoda, hogy elcsúszok rajta. Míg próbálok feltápászkodni, egy csőnadrágos, előrefésült szembe nyúló hajú, tizedikesforma srác suhan el mellettem. –LOL – jegyzi meg halkan.

    „Nem bírok ezekkel a kölykökkel, a legrosszabb osztályom” –magyarázza hajdani földrajztanárnőm, akit meglátogatni jöttem. Udvariasan hallgatok, és bólogatok, azért valahol sejtve, hogy tíz éve rólunk panaszkodhatott pontosan ugyanígy. – „Neveletlenek, tiszteletlenek, hát hogy fognak ezek így két év múlva leérettségizni? Itt van ez a Linda is, nem figyel, barátnőivel röhögcsél egész órán, vagy a telefonját nyomkodja. Muszáj volt múltkor rákiabálnom, ő meg nem hallott belőle semmit, mert walkman… izé, MP3-at hallgatott.”
Persze mi sem voltunk mások, de tíz éve legfeljebb egy-két rózsadombi osztálytársam kaphatott mobiltelefont a szüleitől.
Vajon miben is más a mostani tizenéves, „digitális bennszülött”, vagyis már az internettel együtt felnövő generáció az előzőektől? Értjük-e mi, akár csak hat-hét évvel idősebbek az ő szokásaikat, szubkultúráikat, vagy már ilyen kevés „évjáratbeli” különbség is kvázi-generációs szakadékokhoz vezet? Ennek próbáltam riportomban utánajárni.

Egy újabb nemzedék?


„A generáció mesterségesen kialakított kategória, lényegi és szembetűnő ízlés-, öltözködés-, viselkedés- és mentalitásbeli változások együttese kapcsán szokták emlegetni. Jó címke demográfiailag megfogható, bizonyos "évjáratnak" megfelelő csoport leírására, így beszélhetünk internetgenerációról, vagy gerilla-marketingen szocializált generációról, ahogy annyi minden másról is.”- magyarázza Vályi Gábor, BME Média Oktatási és Kutató Központ tanársegédje, a Tilos Rádió DJ Shuriken néven ismert munkatársa. Várakozásaimmal ellentétben ő tagadja, hogy növekedne a „generációs” szakadék: „A felnőtté válás határai kitolódtak, a formális viselkedés szabályai fellazultak, a szubkulturális életstílusok, szabadidő-eltöltési módok ma már összeegyeztethetőek a munkahellyel, családdal. Ezért azt gondolom, sokkal több a kapcsolódási pont és kisebb a távolság az egyes korosztályok között, mint két évtizeddel ezelőtt. A töréspontok inkább horizontálisak, az egyes vagyoni csoportok, kulturális miliők tagjai között nyíltak szélesebbre a rések.”
A közelmúltban lezajlott Magyar Fogyasztó 18 mínusz című konferencián megtudhattuk, ez a 14-18 éves, hazánkban folyamatosan csökkenő létszámú réteg komoly kihívásokkal küzd: jelentős részük nem tud beilleszkedni, ám hajtja őket a megfelelni akarás és a barátokra találás vágya, önbizalomhiánnyal küszködnek, nehezen tájékozódnak az őket elöntő információmennyiségben, jövőképük pedig bizonytalan. A környező országok tinédzsereihez képest a magyarok szinte minden társas szabadidős tevékenységben alulmaradnak, inkább olyan egyéni szórakozási formákkal töltik idejüket, mint a zenehallgatás, a számítógépes és videojátékok. A műszaki cikkek az önkifejezés eszközeit jelentik számukra, átformálva így a szülők vásárlási szokásait is. Meg kell jegyezni azonban, hogy minden huszadik középiskolás dolgozik már valahol. A kutatások szerint negyedük szenved gyakori rossz hangulattól, és sokan tartják magukat boldogtalannak. Pozitív azonban, hogy a régió fiataljaival ellentétben a magyar tinik számára továbbra is jelentős érték a tartós szerelem és a fiatalosság.

A zene az kell

„De ne feledd a dalokat/melyektől sírtál/és a dalokat, melyek az életed mentették meg,/…/Ők voltak egyedül, kik valaha melletted álltak.” – így jelenítette meg negyedszázada a Smiths zenekar Rubber Ring c. számában a magányos kamaszkor iránti „nosztalgiát”, az alaphelyzet pedig mit sem változott. A zene központi motívum a fiataloknál, 75%-uk mindennap hallgat zenét, ami a legfőbb igazodási pontot, önkifejezési lehetőséget jelenti számukra. Nem csoda hát, hogy a zene, mint az önmeghatározás eszköze lesz a „lázadás” megtestesítője és ezáltal az ifjúsági szubkultúrák egyik, ha nem a legfőbb szervezőeleme. Ezen alapszik az öltözködési stílus, a tánc, a kedvelt szórakozóhelyek és kikapcsolódási módok kiválasztása, olykor a politikai nézeteket, sőt még a nemi szerepekről való gondolkodást is meghatározhatja, lásd a skinheadek hangsúlyos maszkulinitását az emo androgün jellegével szemben.
A serdülőkor gyors ritmusváltást jelent, amikor az egyenlőségen alapuló kortárs csoporti viszonyok kerülnek előtérbe, napjainkban pedig mind korábbra tolódik a szülői minta elutasítása, írja Szapu Magda A zűrkorszak gyermekei című, 2002-es könyvében. Pedig ekkor még nem is jelent meg az emo köré kiépült-kiépített csoportkultúra, melybe –az állítást igazolván- már akár 12-13 évesen történik a belépés, a kilépés pedig pont abban az időszakban, mikor az előző generációk épp csak elkezdtek valamilyen irányzathoz csatlakozni. Az ember több szubkultúrát is megjárhat, mire eléri az érettségit, a többség pedig egyikhez sem válik feltétlen elkötelezetté. „Mivel a szubkulturális tudások és termékek egyre könnyebben hozzáférhetőek és egyre kevésbé szükséges a megszerzésükhöz a csoportok tagjaival fenntartott közvetlen személyes ismeretség, könnyebb és gyorsabb a váltás, választás, vagy akár az azokban való párhuzamos jártasság. Szemben az ezoterikus, vallásos, vagy politikailag szélsőséges csoportokkal, a zenei stílusokhoz kötött közösségekbe nem nehéz bekapcsolódni, ahogy az egyes szcénák is egymással átfedésben működnek: ugyanazokat a helyeket használják, közvetlen kapcsolatban állnak, egymás stíluselemeinek kölcsönzése, kisajátítása, átformálása mindennapos gyakorlat.”- állítja Vályi.

Kiszolgálják az ízlésedet


Napjaink szubkulturális változásaira a technológia volt a legnagyobb hatással: a mostani 14-18 éves korosztály 94%-a használja valamilyen formában a világhálót, filmeket, zenét tölt le és oszt meg másokkal, blogot ír, vagy az azokon formálódó közösségek életében vesz részt. Tizenhét éves húgom körberöhögött, mikor megtudta, hogy én annyi idősen több ezer forintot költöttem a cikkünk címét is adó Kozmix kazettára, míg ő több gigabájtnyi underground proto-punk mp3-gyűjteményéhez ingyen és bérmentve jutott hozzá. No persze, a VIVA-n keresztül nehezen is értesülhettem volna anno mondjuk a Stooges létezéséről. „Hatalmasak a változások az egyes rétegkulturális termékek hozzáférhetősége (a létrehozók számára pedig terjesztése) szempontjából. Ma sokkal gyorsabban és mélyebbre elmerülhet az ember egy-egy marginális érdeklődési, kulturális fogyasztási területen.” –fogalmazza meg Vályi, majd más folyamatokra is rávilágít: „A helyi - a közvetlen közeget alkotó város vagy nemzet - kulturális kontextus szerepe egyre kevésbé meghatározó, korlátozó erejű. Nyilván ezzel párhuzamosan, s részben ennek hatására megerősödnek a neotradicionalista, a nemzeti hagyományra támaszkodó mozgalmak is, sokszor kifejezetten a globalizált kultúrával deklaráltan szembenálló, ellenséges, nem ritkán szélsőséges módon.”
Mielőtt azonban egyfajta forradalmi hevülettel azt gondolnánk, hogy vége a lemezgyárak, divatcégek és mindenható producerek által irányított popiparnak, a felülről diktált trendeknek, árnyalnunk kell a képet. „A Danubius és az MTV köszönik, jól vannak. A rétegkultúrák könnyebb hozzáférhetősége és növekvő népszerűsége biztosan lecsippent a korábbi »mainstream« fogyasztóinak köréből, de az emberek egy jelentős része nem tájékozódik magabiztosan az internet által kínált gyakorlatilag végtelen számú alternatíva között, és szívesen veszi, ha aktív kutakodás helyett egy gombnyomással kap egy számára elfogadható kulturális csomagot, ami ráadásul széles körben ismert, elfogadott referencia pont, közös élmény. A jól bejáratott, bizonyos szélesebb közönséget célzó brand-ek jól szolgálják ezt az igényt, ráadásul a bulvársajtóval, a kereskedelmi televíziózással, a koncert-, fesztivál-, film- és reklámiparral integrált, egymást erősítő rendszert alkotnak. Nem véletlen, hogy a legsikeresebb youtube videók pont a mainstream«  tartalmak köréből kerülnek ki, ahogy a felhasználók által készített remixek és parafrázisok legnagyobb része is ezekből merít.”

Egyszer véget ér…?

A kamaszkor végével sokunknál a polc aljára kerülnek az acélbetétes bakancsok, a zenekaros pulóverek, hogy csak koncertekkor és ritka alkalmakkor kerüljenek elő, szép lassan „konszolidálódunk”, hogy pár év múlva már mi döbbenjünk meg a nálunk fiatalabbak szubkulturális különcségein. Vajon így lesz ez a jövőben is, vagy elképzelhető, hogy a felnőtté válás tendenciózus kitolódásával e téren is változások várhatók? Vályi szerint könnyen lehet, hogy igen. „A fogyasztói társadalomban egyre meghatározóbb szervezőerővé válnak az életstílus közösségek, miközben a munka világa egyre bizonytalanabbá, egyre gyorsabban átalakulóvá válik. A munkahely, mint szocializációs környezet leértékelődik, a szakma és az azzal kapcsolatos kulturális, öltözködési, ízlésbeli hagyományok egyre kevésbé képezik központi részét az egyének önképének. A karrier helyett a szubkulturális karrier válik az öndefiníció, önkifejezés fő terepévé. Ma már senki sem rökönyödik meg azon, hogy egy bank középvezetője Harley Davidsonon jár munkába, ahogy egyre kevesebb munkakörben várják el a formális öltözködést, frizurát.”

Keretesek:
Az ellenkultúra megjelenése Magyarországon

A hippi mozgalom 1957-ben született San Franciscóban, s a hatvanas évek közepétől már Magyarországon is végigsöpört. Az értelmiség divatjaként fémjelzett pacifista, egyben anarchista irányzat ha máshonnan nem is, Déry Tibor Képzelt riport című művéből, valamint ez ebből született rockmusicalből már mindenki számára ismertté vált.
Az évtized végére az addig nagyjából egységes szubkultúra különböző ágakra szakadt, és hamarosan az utcákat ellepték a csőnadrágos, kockás inges, alföldi papucsban bandázó csövesek, akik a Mini, a Beatrice és a Hobo Blues Band kemény rock koncertjein kedvükre tombolhattak, nem kis ellenérzést kiváltva a társadalom konszolidált tagjaiból.
A nyolcvanas évek derekán ők is három részre szakadtak. A munkakerülő, kukázós, bandázós valódi csövesekre; a hosszú hajú, gitározós, kemény rock zenét hallgató hobókra; a családi gondok elől menekülő, a művészet iránt érdeklődő, a spontaneitást kedvelő intellektuel csövesekre; valamint a hosszú hajú, a kispolgári környezetből kivonuló, a szeretet és béke fontosságát hirdető hippikre.
Megjelent egy teljesen más ifjúsági szubkultúra is, a diszkósok csoportja. Az olaszok stílusát utánozni vágyó digókat a hegyes orrú cipőről és az öltönyről lehetett felismerni, míg a legújabb divat szerint öltöző popperek a stroboszkóp alatt táncolták át az éjszakát.
Az új hullámmal megérkezett a punkok közössége is, akik megunták a csöves életmódot, bőrdzsekit, szaggatott farmert, bőrcsizmát rántottak magukra, s kakastaréjjal a fejükön hallgatták a Sex Pistolst. Ekkortájt jelentek meg az olyan, inkább értelmiségi csoportokat vonzó hazai alternatív zenekarok is, mint az URH, az Európa Kiadó, vagy az A. E. Bizottság.
A szocialista kultúrpolitika leginkább tűrt, olykor tiltott kategóriába sorolta a különféle új nyugati irányzatokat képviselő zenekarokat, egyes ifjúsági szubkultúrák kapcsán pedig a korabeli sajtó pánikot keltett, „huliganizmust” és „galeriket” emlegetve. E csoportok tagjait olykor a titkosszolgálatok is megfigyelés alatt tartották.
Joó Fruzsina

Deszkázás a Gödörben

Ifjúsági szubkultúrák természetesen nem csak zenei stílusok köré szerveződhetnek, csoportképző erőt jelenthetnek népszerű sportágak, így a különféle extrém utcai sportok is, mint a görkorcsolyázás, BMX-ezés, vagy a gördeszkázás. Rajongóik előszeretettel gyakorolnak olyan helyeken, ahol megfelelő korlátokat, szegélyeket, padkákat találnak, márpedig ilyen térelemek nélkül igen nehéz utcaképet tervezni. A hétköznapi járókelők sokszor értetlenül néznek e fiatalokra, olykor még a rendőrséget is kihívják rájuk.

Ilyen konfliktusok színhelyévé vált az Erzsébet téri Gödör, mely hat évvel ezelőtti átadása óta –a tiltás ellenére- a szubkultúra kedvenc gyakorlópályája lett. A többnyire tizenéves fiúkból álló csoport, melyben előfordulnak azért felnőtt korúak is, főként az üresen álló egykori buszpályaudvar előtti térrészt vette birtokába, az ugratónak kiválóan használható ferde kövek miatt. E meglehetősen zárt közösségben, ahol a teljesítmény alapján ítélik meg az újonnan érkezőt, nem csak amatőrök gyakorolnak nap, mint nap, hanem akár szponzorált versenyzők is. Hiába egyre nagyobb rá az igény, néhány belépődíjas gördeszka-pályán kívül alig van a városban használható állapotú, ezért a sportág szerelmesei sokan, ahogy ők mondják, az „Erzsin” gyakorolnak. Jelenlétük azonban amellett, hogy zavarhatja a járókelőket is, összefüggésbe hozható a tér egyre romló állapotával, az összefirkált térelemekkel, betört üvegekkel, a megrongálódott burkolattal és utcabútorokkal, jóllehet, ez utóbbiakban az olykor eleve rossz minőségű kivitelezés is szerepet játszik.

A Budapest című folyóirat nemrégiben riportot készített az ottani deszkásokról, akikről megtudhattuk, hogy sokan akár napi több órát is utaznak a Gödörhöz, és azt állítják, el is mennének onnan, ha épülne valódi pálya a számukra, akár a városon kívül. Gördeszkásoknak épített parkra jó pár példát találunk Nyugat-Európában, a pestiek pedig kicsivel is beérnék: mint egyikük a HVG újságírójának elmondta, egy megfelelően kialakított, húszszor húsz méteres létesítmény bőven elég lenne gyakorlásra. A lakossági elégedetlenség nyomán Rogán Antal V. kerületi polgármester ígéretet tett a Belvárosban, akár az Erzsébet tér túloldalán egy gördeszka-pálya felépítésére. Az extrém sportok kedvelői pedig kíváncsian várják a megvalósítást.

Balog Dániel



Te milyen zenét szeretsz?

Biztos ismerősen cseng ez a tipikus kamaszos ismerkedő kérdés. Mert ebben a korban ez így működik: mondd meg, mit hallgatsz, és megmondom ki vagy! Talán mind emlékszünk az olyan húsbavágó sorskérdésekről folyó diskurzusokra, minthogy járnál-e punk lánnyal, vagy rapper fiúval? Noha az adott zenei stílus iránti vonzalom húszon túl is megmarad, többnyire elveszti azt a központi identitásképző erőt, amit annak idején neki tulajdonítottunk és csak egy lesz személyiségünk sok olyan más jegye közt, mint a foglalkozás, a hobbik, a világnézet és a politikai álláspont. Hogy néznek ki a tizenéves zenei szubkultúrák napjainkban? Összeállításunkból megtudhatjátok!

Punk
„Kocsmatölteléknek kellünk hősi célra/Nekünk ez a kor csak történelmi tréfa”-fogalmazta meg a QSS nevű őspunk-zenekar rendszerellenes, nihilista ars poeticáját a ’80-as években, mikor e lázadó műfaj nálunk is megjelent, követve a Clash, vagy a Sex Pistols példáját. Azóta persze sok víz folyt le a Dunán és a Temzén, a Green Day és a pop punk korában a lázadás már inkább csak póz és dizájnelem, mint ahogy az acélbetétes bakancs, a szegecses öv, vagy a halálfejes póló is beépült a megszokott divatkellékek közé, és ma már egy tarajon is kevesen botránkoznak meg. Sic transit gloria mundi.

Goth
A zenei szubkultúrák gyakran építkeznek egymásból, nincs ez másként a gothic esetében sem: a punk kifulladása után megjelent az abból táplálkozó új irányzatok között a new wave és a posztpunk, majd ezek keveréként s 80-as évek Angliájában a goth műfaja. A szubkultúra követőire hatással volt a 19. századi goth irodalom, a romantika és a horrorfilmek világa. Fekete öltözékükkel és sminkjükkel is „halálközeliségüket” hangsúlyozzák a pesszimista, nihilista fiatalok. A komor zenei hangzás alapja a kitaszítottság, kilátástalanság és depresszió. Míg a punkok aktívan támadták az uralkodó társadalmi rendszert, ők passzívan teszik ugyanezt.

Rockerek
Mint minden szubkultúrának, számtalan alfaja van, melyek közt akkora a távolság, mondjuk a death metálosok, a Tankcsapda-rajongók és az ezredfordulón divatos nu-metal kedvelői közt, hogy képviselőik tán szóba sem állnának egymással. Bár e műfaj nagyobb múltra tekint vissza, sok a keveredés a punk külső stílusjegyeivel. A ’80-as évek metálgenerációja óta tartja magát hazánkban a Metal Hammer sátor, a vörösboroskóla, a Headbanger bolt sötét színű zenekaros pólói és a tarhált cigi négyszögében manifesztálódó szubkultúra, úgy tűnik,„ameddig a föld kerek.”

Diszkósok
Térben és időben sokféleképp értelmezhető kör. Ami a legendás Studio 54 egykori és a mai Bank Dance Hall, vagy a Dokk közönségét összeköti, az a hedonizmus, az élvezetek minden lehetséges fajtájának maximális hajszolása, a testiség kultusza. Mindegy, hogy épp milyen 4/4-es ritmusú „lépegetős” zenére táncolnak a csilli-villi diszkógömb alatt, ’77-es funkyra, vagy mai house-ra, a külsőségek e szubkultúrában talán a legfontosabbak. A divathullámok változása is a diszkósokon csapódik le legerősebben. Míg a rocker viselet nem sokat változott tíz év alatt, a „holdjáró” cipő ma már muzeális tárgy. Emlékszik valaki a buffalo-ra?

Alternatívok
Ellentmondásos elnevezés, hiszen mihez képest alternatív? Ez persze minden szubkultúra jellemzője: hasonlítani egymásra a másoktól való különbözőségben. E társaság leginkább a mainstream popkultúrától kíván eltérni, kedvenc helyszínei a Gödör, a Művész mozi és a romkocsmák. A Bahia- és Manu-art ruhás, batikolt pólós, egzotikus(nak gondolt) kiegészítők iránt erős vonzódást mutató tinilányok férfiszemnek oly kedves hada nagy számban vonul fel a Quimby, a Kispál, vagy a HS7 koncertjein.

Hip-hop
Az akrobatikus elemekkel teletűzdelt break tánc, a graffitik, a nagyméretű ócska melegítőket és feltűnő ékszereket viselő afro-amerikaiak nem sokat változtak, mióta a ’70-es években kialakították a DJ mixek és rap elegyén alapuló zenei stílusukat. Kemény szövegeikben azóta is a társadalmi rendet bírálják, nehéz helyzetükért legtöbbször a fehér embereket hibáztatva. Ennek fényében érdekes tudathasadásos állapot lehet a 90-es években megjelent fehér rappereké. A műfaj töretlen népszerűségét jelzi, hogy egy ideje a mainstream dalokat is rapbetétekkel dobják fel.


Elektronikus zenei kultúra
Partyk, DJ-k, villogó fények, eksztázis… Bár külső szemlélő számára a techno, a trance, a rave, vagy a house műfajok éppúgy monoton ismétlődő, lüktető hangzásvilágot jelentenek, kedvelőik állítják, hogy a DJ-k nem ugyanazt a 2 perces egységet ismételgetik egész este, mint amit mi hallani vélünk. A ’80-as években még underground stílus a kilencvenes években vált széles körben kedveltté, a kommercializálódás és a mainstreambe beépülés ezt a napjainkra kissé háttérbe szorul irányzatot sem kerülte el. Fénykorában a berlini Love Parade-et sok százezren látogatták, de a műfaj híveit ma sem kell nagyítóval keresnünk, mondjuk a Hyperspace rendezvényein, vagy akár a természet lágy ölén, egy goa-parti során.

Emo
A kifejezést a ’80-as években a hardcore punk szcéna kapcsán használták először, ehhez napjaink emojának kevés köze van. Ma az ezzel a jelzővel ellátott együttesek (Tokio Hotel, My Chemical Romance, Panic! at the Disco stb.) punkos popzenét játszanak, noha olykor ezek a bandák is tagadják emo voltukat. A szó ma már nem képvisel többet a magány, a szomorúság és az érzékenység feminin külsőbe öltöztetett, tizenéveseknek szánt divatánál.

Csirszka Zita – Balog Dániel

 

Szólj hozzá!

Címkék: műhely 2008 ifjúság szubkultúrák

A bejegyzés trackback címe:

https://balogdaniel.blog.hu/api/trackback/id/tr121507999

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása